Gyulai Pál: Margit szigetén

 2019.12.22 17:32

Gyulai_Pal.jpg

Az alkonyfényen rezdül a fa lombja,

És nyájasan behajlik ablakomba;

Derüs árnyéka arcomon lebeg,

Suttogva kérd: hogy vagy, szegény beteg?

Jobban vagyok, enyhült a fájdalom,

S el-elszunnyadva ébren álmodom.

Mily szép lehet most ott künn a világ:

Kék ég, zöld fű, ezer nyíló virág,

Szökőkút cseppje és árnyas liget,

Calypso kertje e tündérsziget.

Nem láthatom, de hallom benn a zajt,

Mit kinn az élet ablakomra hajt.

Hallom beszédit, amint föl s lejárnak,

Ujabb, meg újabb vidám társaságnak;

Nő, férfi, mind örül, tréfál, nevet -

A jókedv meg nem illet engemet

S ki tudja: vaj' lesz-e még helyem ott,

Ma csak beteg, holnap talán halott...

Hallom zendülni csalogány dalát,

Szivem egy édes emlék hatja át!

Ébrednek újra eltünt boldog évek,

Egymásba folyva, mint ködfátyolképek,

Ébred kihalt vágy, vesztett szerelem,

Illatmaradvány hervadt levelen...

Hallom zaját játszó kis gyermekeknek,

A fűben ott futkosnak, enyelegnek.

Oh gyermekim, mikor még élt anyátok,

Mikor még ti is kicsinyek valátok

S így játsztatok!... Az alkony elborul.

Sötétedik; szemembe könny tolul,

De szél fuvall s a lombok zúdulása,

Csapongó hullám méla mormolása,

Gőzös robajja, közbe távol ének

S tört hangjai el-elhaló zenének:

Elrengetik az éber álmu főt,

Mint dajkaszó a síró csecsemőt.