Kosztolányi Dezső: Februári óda

 2019.10.27 19:21

kosztolanyi.jpg Jaj, mily gödörbe buktat e február,

mily mély homályba? Csillagaim hunyó

világa hamvad. Földre ver le

szörnyű betegség.

 

Sorsom, mely eddig tétova ködbe bújt,

egyszerre itt van, szőnyeges és meleg

szobámba sétál, mint a farkas,

rám vicsorogva.

 

Ijedve futnék, ámde hová lehet?

Nincsen menekvés, zörgetek esztelen,

kemény kilincsen és vasajtón

koppan a szándék.

 

Csupán te állsz itt, kedvesem, árny gyanánt

távolba mosva, sápatag és merőn,

már mint az özvegy, kit halott férj

hűtlenül elhagy.

 

Még sincs üres szó ajkadon, és hazug

vigaszt se súgsz te. Mint a csodálatos

józan való vagy és a hűség

s mint a halál, nagy.

 

El is felejtem a szanatórium

pálmáit és a téli-sötét delet,

s a mélyből a fényes magasba

fölkiabálok.

 

Jó volt tevéled járni a sárgolyó

üröm-vidékét, a keserű mezőt,

ó boldogságom édesanyja,

társam a rosszban.

 

Én nem szerettem, önmagamat soha.

De te szerettél. Egyszerű és igaz

jóságod oly gyors, lángoló volt,

hogy utolértél.

 

Hogy fújt a szél, még át se cikázhatott

a gondolat, hogy „meghülök”, amikor

önzésem is előzve: „meghülsz”,

már te kimondtad.

 

Lásd, így dicsérlek szakszerű, tárgyias,

pontos szavakkal, úgy, ahogy illet ez,

mert köznapi voltál te mindég,

mint a verőfény.

 

Kések között, a végzet a vállamon,

téged dalollak, még nyomorékul is,

száj nélkül is, szájamba sebbel,

emberi nagyság.

 

/Megjelent 1935-ben/