Nagy Gábor : Kilátás a kórteremből

 2018.07.09 15:17

Nagy_Gabor_1.jpg Oly látványossággal kárpótolt az alkony,

rétegesen hordva az ég vásznára

pirosat, vöröset, lilát, maketté

jelentéktelenítve a balkon

alatt ziháló, beteg tüdejű

világvárost, úgy vágva ketté

a horizont lentjét és föntjét,

süllyedés-lebegés egyidejű

légszomjából kiemelve az égit,

hogy úgy éreztem, súlytalanodom én is,

már nem betegágyba süpped az öröklét,

nem fémesen szivárgó sebek vérszagába,

nem a fertőtlenített ágynemű

fehér vászonszagába pólyál:

a meggyötört testet kiszabadítja

az érzékek nyűgéből, és emel, röpít,

elhagyott, síró csecsemőt a dajka,

lélek-könnyűségű magasba.

 

 

Aztán, hiszen a kegyelem, kiérdemelt-e,

vagy sem, mindig ideiglenes,

káprázatnyi csupán, s kit is lehetne

számon kérni, hogy emeletről emeletre

szállt alább és alább, mint liftező

gyomorban az üresség, szállt alá

az est, és visszametszette lelkem

szárnyait a hirtelen kinyíló

neonfények csempehideg szikéje.

 

 

A nővérek sürgése ébreszt

a fájdalomcsillapítók és altatók

steril álmából, hátamra tapadva

az átizzadt éjszaka, lázmérő a hónom

alatt, csepeg le csendben az infúzió,

mellettem félig kihúzott fiók,

nem emlékszem, mit is kerestem benne,

milyen belém csepegtetett illúziót

tartott számon az elbódított elme,

azt is csak a tudatom pereméről látom,

hogy a piszkosszürke hajnal uszályát

ledobva egy dolmányos varjú huppan a balkon

korlátjára, oldalt fordítja a fejét,

néz, a vállán temetőszolgák köpenye,

néz, hallgatózik, majd fél fordulatnyi

elrugaszkodással, egykedvű-lassan

a mélybe veti magát.