Szabó Lőrinc: Halálfélelem

 2018.04.16 18:16

szabo_lorinc.jpg Ha más nem, a halál (mondottam sokszor én is)

a halál megsegít s végre nyugalmat ad.

De most az álom is ijesztő kábulat

és nem tudom, milyen idegen cél felé visz.

 

Sintér hurcolja így a leütött kutyát,

mely már sírni se tud, nemhogy visszaharapna;

fekszem, nagy ájulás zuhant az akaratra,

és rossz, hogy mint a sír, oly vízszintes az ágy.

 

Lassan izekre szed a magány és sötétség,

már külön dolgozik agy és szív és tüdő

s nyugodt ütemüket megrontva egyre nő

minden tagomban a didergő testi kétség.

 

Jaj, nem meghalni még! Minden kacérkodás

lehullott rólam és már csak élni szeretnék!

hisz én nem mondtam el, nem tettem eleget még!

még kell az öntudat! mert ki tudja, ki más

 

végzi el mind, amit magamért és magamnak

akartam, kezdtem… Óh, nem lehet, hogy csak úgy,

oly könnyen muljak el, mint fény a kialudt

körtében, amelyet két ujjal lecsavarnak!

 

Jaj, irtózatos ez, hogy meg kell szünni, és

nem amikor magunk parancsoljuk magunknak!

Ágyútűzben, mikor vad hősök meglapulnak,

még mindig van remény s lehet menekülés,

 

de élni, egy kicsit, végtelenben a véges:

itt biztos igazán, hogy vagyunk bábjai

valami vén, beteg akaratnak, aki

élvezi, hogy teremt s élvezi, hogy kivégez.

 

Mit akarsz, nyomorult? Tudom, nagy már a fa,

melyben gonosz eszed építgeti koporsóm;

fojtó két kezedet torkomra zárva hordom

s nem menekülhetek előled sehova:

 

szálljak bár berregő tündérerejü gépre

déllé téve megint az alkonyi napot,

hosszú árnyékkezét kinyujtja cinkosod

utánam, az idő, s visszavisz börtönébe.

 

Mert olyan csata ez, hol csak egy bukhat el,

verseny, hol az uszó nem jut el soha partig, –

s így megyünk tönkre mind, ahogy a test hanyatlik,

s egyre több a salak bennünk, a súly, amely

 

lehúz, – a nagy eget lelkünk ragyogva szántja,

még bízunk, akarunk, s egyszerre, mint bukott

csónakok, merülünk, s roncsunkra rázuhog

győzelmesen a föld fekete óceánja.