Jékely Zoltán: Csontjaimhoz

 2017.07.07 09:51

jekely_zoltan.jpg
Mindig úgy éldegélek, mintha holnap

örökre elaludnék, s álmatag

nézem csontjaim, kik velem loholtak,

s kiket lelkem csúful magukra hagy.

 

A koponyám mázsás agyag súlyától,

száz év se kell, háromfelé reped,

belészivárog egy tavaszi zápor

s kimossa a porrávált verseket.

 

A fogaim, miket húsz-harminc évig

koptattak ételek, martak savak,

a fogaim kicsorbult sora fénylik

időtlen időkig a föld alatt.

 

Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak

a csigolyák és lüktetett a vér,

ha majd odvából a velő kirothadt,

felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.

 

Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,

miután testeken motozgatott,

hogy visszaintsél annak, aki voltam,

szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!

 

S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,

akik leányok lábát szorították

s felhők alá rúgtátok fel a labdát -

örökre megmereszt a síri hapták.

 

1935