A NEMZETPOLITIKA VALLOMÁSAI (AD NOTAM JÓZSEF ATTILA)

 2021.05.21 12:13

Sebo.jpg Atyámfiai, százéves lettem én, meglepetés e zöngemény, mellyel meglepem a nemzet színe előtt magam-magam. Száz évem bizony elszelelt, és egy jó év még szinte sose telt, s óhatatlanul is fölcsivog bennem a kérdés: miféle fickó voltál e féltekén?

 – Miről is tudnál számot adni, ha József Attilával leülhetnél egy kávéházi szegleten? – Hogy rendeztük végre közös dolgainkat? – Hogy a mindenséggel mérjük magunkat? – Hogy valódi világot hörpintünk – habzó éggel a tetején? – Avagy váltig csak bólintgatunk, mint az egyszeri székely fia? – S itt eljátszhatunk a gondolattal: mivé lehetett volna a magyar, ha a székely észjárás vezérli napjait, és nem az úrhatnám, nagymellényű dzsentri? Áron bácsiék Hargitán érlelt bölcsessége bizonyára kamatozóbb lenne, mint az anyaországiak „országgyarapításai”.

Újra és újra föltolul bennem a kérdés: Lehettünk volna-e oktató s egyben okuló nép, s nem afféle töltőtoll-koptató székely legény? – A válaszom: határozott igen.

Ha:


  1. Felismertem volna, mi a nemzet legnagyobb bűne. – Ez minden bizonnyal a hübrisz, a mérték eltévesztése, a gőg. – Volt ugyan egy szent szándékom: nyeregbe segíteni a magyart, hiszen lófő nemzet fia volnék – de szinte mindig átestem a ló túloldalára, s nem rajtam múlt, hogy majd a nyakam szegtem.
    2. Ha nem mondok ellent Herder úr Kasszandra-jóslatának, bizony könnyedén feloldódhattunk volna a környező népek gyűrűjében. – Még szerencse, hogy Kazinczy úr nem efelé terelgetett bennünket.
    3. Ha felismertem volna, melyik nagyhatalom szekerére szabad felülni, s melyikre nem… pedig a jó székely mindig tudja, merre az addig…
    4. Ha nem koptatjuk csáléra a szánk a bocskoros románról meg drótos tótról…
    5. Lehettünk volna oktató, okos nép, de kilencszázhúszban Párizsban eltanácsolt az akkori Európa fura ura: Clemenceau. Kinek intelme gyorsan, nyersen ért, és dzsentribűneinkért Európát kivont szablyával óvta ellenünk.
    6. Ha nem tologattuk volna a határokat ide-oda, hanem valóban komolyan vettük volna – itt is, ott is – Ady mázsás szavait: Dunának-Oltnak egy a hangja…
    7. Ha nem kivont szablyával rohanunk neki – a fél világnak: még Amerikának is hadat üzenve.
    8. Ha elfogadjuk a szomszédok által sugallt terápiát: a legjobb magyar az asszimilált magyar, és annak rendje-módja szerint beolvadunk? És mi lenne akkor a székely fricska-humor ízeivel, azok sava-borsával?
    9. Ha nem a szocializmus eget-földet egybemosó szivárványos utópiájára kacsingatunk…
    10. Ha nem menekülünk sírva-ríva az anyaország kebelére… Mert a székely nem „porlik, mint a szikla”, hanem mint a „kő marad, a kő marad”.
    11. Ha folyton-folyvást nem a panaszfalba verjük a fejünk, s balgaságainkért nem a szomszéd falut, például a szentegyháziakat szidjuk… Mert éppen felénk dől a fa…
    12. Ha Erdély földje nem lesz többé „kalitkás seregély-fiók… fél nemzetecskék/ Számára készült szégyen-kaloda”… Akkor mondhatjuk, hogy eljött a Jászi Oszkár által megálmodott keleti Svájc. S akkor már bizonyára minden székely meg tudja becsülni, merre, hány kilométer még a Kánaán…
    13. És jó lenne, ha most már nem középiskolás fokon tekintenénk a világra, hanem azon munkálkodnánk, hogy – az ellenlábasok mindenfajta mesterkedései ellenére – Erdély megint Tündérkert legyen.

Sebő József (Veszprém)

A Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete által tavaly meghirdetett, Nyakig a Demboviccben című nemzetpolitikai témakörű publicisztikapályázat 2. helyezett írása

  1. február 1., hétfő, Nyílttér