AZ ÉRTELMISÉGI LÉT FELELŐSSÉGE

 2020.10.26 11:44

rtelmiseg_1.jpg 26 évvel ezelőtti írásom került minap a kezemben, mely a Kór-Lapban jelent meg. Nyilván sok dologban ma már másként fogalmaznék, de tessenek belegondolni: Egy kórházigazgató felkéri a fiatal főorvosát, hogy egy újságban fejtse ki a véleményét az értelmiségi lét felelősségéről, majd reflektál az írásra.

Elképzelhető ez ma a magyar egészségügyben?


Felszólítással egyenértékű kérést kaptam a közelmúltban (Dr. Szontagh Csaba igazgató úrtól), hogy mint a Kór-lap szerkesztője fogalmazzam meg: véleményem szerint mi az értelmiségi lét felelőssége napjainkban.

 

A kérést visszautasítani nem lehetett, éppen a Kór-lap érdekében. Hiába hivatkoztam arra, hogy erről a témáról Babitstól Csoóri Sándorig számos kiválóság nyilatkozott. Mikor nekikezdtem az írásnak, úgy éreztem magam, mintha József Attila „Óda”-ja után próbálna szerelemről írni egy laikus. Ezért hát a tisztelt olvasó elnézését kérem, mikor eleget teszek a fenti kérésnek. Szívem szerint vitaindítónak tekinteném gondolathalmazaim közlését és remélem, hogy a kérdésfeltevőn kívül mások is hallatják hangjukat a témában.

 

Mitől tekintjük mi magunkat értelmiséginak?

Azért, mert orvosok vagyunk?

A két fogalom milyen mértékben fedi egymást?

Mennyire fedte régen és mennyire és mennyire fedi ma?

Számos kötetet kitölthetnének a kérdésre adott válaszok. Szerencsések azok, akik ismerhették és tanulhattak Haynal Imrétől vagy Magyar Imrétől. Ők egy eltűnt kor utolsó nagy egyéniségei voltak.

Miért nincsenek napjainkban hozzájuk hasonló nagyságok?

Mert mi egyfajta kontraszelektált értelmiségiek, kontraszelektált orvosok vagyunk.

Vajon hányan vannak, akik csakis kizárólag önmaguk által is bevallhatóan saját, igen magas IQ értékük, elhivatottságuk alapján lettek orvosok? Vagy hány főorvosi és professzori kinevezés került aláírásra az elmúlt évtizedekben ideológiai iskolai végzettség nélkül?

Tisztelet az igaz embereknek.

Az értelmiségi lét felelősségének kérdése számomra ott merült fel először, amikor kölcsönkért fehér kesztyűben azt hallottam az Erkel Színház színpadán, hogy „orvossá fogadom”.

És ettől kezdve engedtessék meg a szubjektivitás és az esztergomi helyi aktualitások felvetése. Oly szerencsében volt részem, hogy Szent István szülővárosában kezdhettem pályámat.

Nagy élmény volt a 80-as évek elején esztergomi orvosnak, értelmiséginek lenni.

Volt kitől tanulni, volt kire felnézni és bár manapság nem így illik emlékezni a 80-as évek közepére, de akkor szerencsésnek érezhettem magam. Hippokratész helyi csapata a belgyógyászat vonatkozásában aranykorát élte és nem voltunk szakbarbárok. A Tiszatáj egyes számain vitatkoztunk, a Mozgó Világ cikkei állandó témát jelentettek. A belgyógyászati osztály falán költők képe jelent meg és talán a kezelő melletti tabló cikkei is sok embert foglalkoztattak. Akkoriban az osztályon mindennapos vendég volt Marton Kálmán tanár úr. Hány receptet írtunk fiktív nevekre, hogy ezek eljuthassanak az ő közvetítésével Erdélybe?! Ki tudta közülünk, hogy ki volt ő. Hányan álltak a Kelenföldi altemplomban síremléke előtt, hogy feltegyék a kérdést az értelmiség felelősségéről?

Annak idején vele voltunk a Margitszigettől a Petőfi Szoborig a nagymarosi gáton és hittünk abban, hogy igaz dolgokért teszünk valamit. Marton Kálmán alapította az Esztergomi Kulturális Egyesületet. Látnoki jóslataira ma is emlékezhetünk. Neki volt köszönhető Csoóri Sándorral való kapcsolatunk is.. Néhányan talán még emlékeznek azokra az estékre, amikor Csoóri Sándor amerikai útjának magnófelvételeit hallgattuk titokban, egy búbánati házban. Hittük, hogy valami újnak, jobbnak kell jönni. Mind ezek a felvázolt emlékező mondatok a résztvevők számára emlékek, az idegeneknek később feldolgozandó események. Mindenesetre úgy éneztük élünk, talán még azt is megsejtettük, hogy történelmi időket. Dosztojevszkij „Karamazov testvérei volt a témánk. Ki hányszor olvasta, mikor mit jelentett neki. A kontraszelektált értelmiség bizonyítani akarta létét? Persze akkor is tudtuk, hogy mindig vannak és lesznek karrieristák, de hittük, hogy nem az övék a jövő, hogy orvos csak igaz ember lehet.

 

Már rég nem beszélünk Tiszatájról, Mozgó Világról, költészetről, irodalomról. Csoóri Sándorral töltött órák már csak emlékek, melyre hivatkozni lehet. Mi maradt meg nekünk? Haynal Imre, Magyar Imre már rég halott. Mi most az idea?

(Emlékszem Magyar Imre nagy vihart kavart felmérésére a budapesti medikusok körében. Ő kifejtette, hogy Prokrusztész ágya hozzátartozik az orvoshoz, mert kell annyi olvasottsággal bírnia – ha már értelmiségi – hogy a mitológiában is otthon legyen.)

 

Ma a cél voltaképp mi is? Egyeseknek a mindennapi megélhetés, másoknak saját maguk és családjuk átmentése, néhányaknak a luxusautó, a tenisz, a  vizisí… Az eszközök: CT, MRI, echo, mindenekfeletti tisztelete, imádása. Igen, más világot élünk. A racionalitás, az önzés világát éljük.

 

Azon kevesek, akik a rendszerváltást úgy élték meg, hogy előtte hiteles emberek voltak, vajon most hogy élik meg ezt a változást? Az értelmiségi lét felelősségének egy jelentős részét hordozzák ők. Nekik kell, vagy kellett volna átvinni valamit a túlsó partra. Nekik kellene valamiféle utat mutatni másoknak, hisz mindenkiben zűrzavar van. Egy olyan világ után, ahol eddig megmondták, hogy mi az erkölcs, mi a jó, most senki sem súg. Az írástudók legjobbjainak mégiscsak súgni kellene. De csak azok súghatnak, akiket nem befolyásolnak szirének. Akik úgy tudnak kormányozni, hogy nem ostorcsapásoktól, de meggyőződésből együtt húznak az evezősök. Akik nemcsak fennkölten hirdetni, hanem megvalósítani is tudják a keresztényi eszményeket a szeretet, az igazságosságot, a megbocsátást, a mások problémáiba való igaz beleélést. Az ilyen képességekkel rendelkező emberek sajnos nagyon kevesen vannak. Hangjuk elhalt, nem hallatszik már. Így mi súgás nélkül magunkra maradtunk.

 

Mi lehet a teendőnk? Napról-napra tükör elé kell állnunk és fel kell tennünk a kérdést: ma tettünk-e valamit, amivel igazolhatjuk magunkat, ha úgy tetszik éreztük-e értelmiségi felelősségünket?

 

Ha van erkölcsi mércénk – ez alapvető kelléke az értelmiségi létnek – aznapi tetteinkkel, cselekedeteinkkel alatta maradtunk, vagy elértük-e azt? Visszadobtuk-e kenyérrel a ránk zúduló köveket? Pillanatnyi napi érdekeink mennyire kerekedtek felül a hosszú távú elképzeléseinken? A megkötött kompromisszumaink mennyire megalkuvások? Tettünk-e valamit másokért? Vagy csak saját vélt nagyságunkat építgettük. Adtunk-e szeretetet, vagy csak elvártuk azt…

 

A kérdéseket hosszan lehetne sorolni.

Megválaszolni mindenkinek önállóan kell. Bizonyára sokszor fogunk tévedni, de a kérdéseket napról-napra fel kell tenni. Szerencsések azok, akiknek igaz barátjuk van, mert könnyebb helyzetben vannak a „kérdés-felelet” játékban. Egy barát segítségével kevesebb lehet a rossz válaszunk, kevesebb lehet a tévedésünk és könnyebben megbocsáthatjuk mások tévedését is.

 

De vannak-e még igaz barátok?

Ez a téma szintén megérne egy eszmefuttatást, de nem egy laikus botcsinálta tollforgatótól. Így is visszaéltem már az olvasó türelmével. Gondolathalmazaimra mentség csak az lehet, hogy nem önszántamból ragadtam tollat. Orvos vagyok, akinek elsődleges feladata a gyógyítás és nem az írás. Hogy emellett tanítok, újságot próbálok létrehozni, hónapról-hónapra mindenki által csak kritizálva! Ez az értelmiségi létből eredő felelősség keresésének is betudható.