GONDOLATOK A COVID-19 JÁRVÁNY PSZICHOSZOCIÁLIS HOZADÉKÁRÓL

 2020.09.14 06:36

Patkai_1.jpg Dr. Pátkai István, ideg-és elmeorvos, addiktológus előadása “A COVID-19 járványhelyzet tapasztalatai a védőnői ellátásban” című, az MVSZSZ tudományos, ünnepi konferenciáján, a védőnői szolgálat alapításának 105. évfordulója tiszteletére.Budapest, 2020. szeptember 11 - én a Magyar Tudományos Akadémia nagytermében - a járvány miatt on-line video-előadás

Mélyen tisztelt miniszter úr, államtitkár asszony, országos tisztifőorvos asszny, a Magyar Védőnői Szolgálat tisztségviselői, kedves résztvevők.

 

Köszönöm Várfalvi Marianna, elnökasszony meghívását, a lehetőséget, hogy hazánkban és távoli országokban, - humanitárius - missziós tevékenységben szerzett tapasztalataimról szólhatok. Átérzem a felelősséget részben azért, mert a magyar védőnői szolgálat alapítása óta az elsődleges ellátó rendszerünk különlegesen fontos, innovatív része, mert az ünnepi konferenciára a COVID-19 krízishelyzetben került sor mely alkalom arra, hogy a szolgálat irányában a megérdemelt figyelmet, elismerést előmozdítsuk.

 

Előadásomban a krízis szemléletről, a gyógyító -  helyreállító munkában a pszichoszociális elsősegély fontosságáról, a járványhelyzetben különösen érintettek szükségleteiről és befejezésül a járvány már látható és remélt hozadékáról szólok.

 

Számos szegény országban, Afrikában, Dél-Kelet Ázsiában és másutt állami egészségügyi szolgálatokban, egyetemeken, missziós-humanitárius szervezetekkel együttműködve a mostani helyzetünkkel párhúzamba hozható katasztófák színterein jártam. A 2004-es megacunamit, a ruandai, kambodzsai, kelet-timori népírtásokat, a dél-szudáni és iraki háborús konfliktusok  következményeit, 2014-ben a sierra-leonei ebolajárványt és a tíz évvel ezelőtti devecseri iszapkatasztrófát láttam többek között. A helyreállító munkában a katasztrófák által érintettekkel, a helyszínre érkező segítő személyekkel együtt vettem részt.

 

A humanitárius katasztrófák színterein összegyült tapasztalatok, az ezeket értelmező stressz-trauma-crízis konceptuális megközelítés - orientálnak bennünket a COVID-19, komplex mindannyionkat érintő helyzetében.

 

Amikor váratlan, nagy változások történnek életünkben a válaszunk: Harc - stupor, tompult, béna állapot - Meneküés. Hátra arc! Gyakorta elhagynak bennünket - hitünkben, reményünkben, alapvető értékeinkben bizonytalanná válunk - korábbi megküzdási módok kudarcot vallanak, erőtlenek vagyunk - Idegen szóval helpless, hopeless, powerless állapot ez.

 

A válaszunk, a felépülés útja kézenfekvő:

Kapcsolatépítés - remény - megküzdési módok - egyéni és közösségi szinten.

 

Hivatásaink különfélék, széles társadalmi összefogásban embertársi könyörületességgel, spontán, ösztönös jóindulattal, a közjó iránti elkötelezettséggel fordulunk egymás felé. Hivatásunk, kompetenciánk alapján a feladatok egy részét vállalhatjuk és egymás iránti alázattal együttműködünk.

 

Elismerve a klinikai munka felelősségét - az intenzív osztályokon dolgozók kockázatvállalását, az igazgatás, a rendészet, a politikai döntéshozás szerepét, előadásomban a pszichoszociális és spirituális válasz területén osztom meg tapasztalataimat.

 

A kockázatvállalás, az előre nem látható veszélyek illusztrálására a nyugat afrikai ebola járványra emlékezem, ahol 2014-ben két hónapot töltöttem. Freetown-ban, az ENSZ által fenntartott járóbetegendelésen hirtelen két kolléga halt meg a járvány alatt. Angol kollégámmal mentünk a helyszínre, hogy a kollégákkal és az elhúnytak hozzátartozóival beszéljünk. Idegességében a rendelő főorvosa nem fertőtlenítette a járóbetegrendelés várótermében levő bútorokat. A felületeken túlélő ebola vírusok legalább négy napos fertőzési veszély jelentenek így mi is fertőzódhettünk.

Gondjaink voltak a biztonságosnak vélt mentőkocsival, mely szállásunkról a képzési bázisokra vitt bennünket. Ismét jóhiszeműen ültünk a mentőkbe, mindaddig, amíg nem tudtuk, hogy napközben bennünket szállító jármű éjjel, feketén taxiként szolgál - mindenkit bárhova szállítva. Megúsztuk, nem fertőződtünk a kéthónapos megbízatás alatt. A napokban értesütem arról, hogy három lelkiismeretes kollégám fertőződött a vírussal. Bizony lehetnek rések a hazai biztonsági rendszereinken - vannak kockázatok.

 

Mit tehetünk az elsődleges ellátás, és az általános embertársi segítés színtjén? Az alapvető szükségletekre adott egyszerű, gyakorlati, támaszt nyújtó elsődleges válasz alapot, kiindulást jelent. A jelenlévők többsége előtt jól ismert pszichoszociális elősegély tartalmát négy fogalommal emelem ki. Általános alapelveket, kürültekintő jelenlétet, a meghallgatás, az odafigyelés jelentőségét és a kapcsolatok építését említem.

 

A felelős pszichoszociális segítés alapelvei

Ügyelünk a biztonságra, tiszteljük a rászorulók emberi méltóságát, intimitását és figyeljünk a titoktartásra, jogokra, a döntéshez való jogra. Legyünk tudatában annak, hogy az elsősegély a complex katasztrófa-elhárítás része. Kövessük az irányító központ utasításait, ismerjük meg a rendelkezésre álló erőforrásokat és hogyan lehet azokat elérni, ne legyünk útban a kutatás, életmentés és sürgős orvosi segítés területein, tudjuk a határainkat – kapcsolódjunk valamilyen szervezethez – ne végezzünk partizán tevékenységet.

Gondoskodjunk magunkról. Készüljünk fel a feladatra. Tudjuk, hogy az veszélyes? Van jó szándékunk, rátermettségünk? Érdekel bennünket a problematikus ember? Van bennünk humán karitatív érzület, hivatás, értékorientáció? Hűségesek vagyunk, van időnk? Segítsünk magunkon – kezeljük a saját stresszes állapotainkat. A feladat után pihenjünk, dolgozzuk fel, beszéljük meg élményeinket – fejezzük be, adjuk át a feladatot, „tegyük le terheinket!”

 

2.Nézzünk körül - kürültekintő jelenlét - LOOK

 

Figyeljünk, különösen a vulnerabilis csoportokra.

 

2.1.Öregek, idős otthonok lakói, krónikus betegségekben szenvedők gyakrabban halnak meg. Körültekintés fontos, látjuk, hogy az öregjeink bölcsességére, tapasztalatára éppen a krízisekben van nagy szükség.

 

Sierra leone-ban, 2014-ben az ebola járvány idején képzési programjainkon mentegetőztem, hogy bár én törékeny életkorban vagyok, de próbálom elmondani tapasztalataimat. A mentegetőzésemet megszakítva, fiatal kollégám mondta - “Doktor nálatok Európában azt mondják rád, hogy OLD - ÖREG, mi ezt nem így látjuk, mi tiszteljük az időseket és azt mondjuk, hogy GOLD.” Bölcs afrikai közmondások is erről szólnak: “Amit az öregember ülve meglát, a fiatal állva se veszi észre., “Mert a holtak bölcsessége óvja az öreget a tévedésektől.”

Az idős, krónikus betegek mellett észrevesszük azokat, akik szakellátásra szorulnak, testi állapotuk miatt vagy zavart, depressziós - öngyilkossági veszélyeztetés, agressziv viselkedési problémák miatt.

 

 

2.2.Karanténban levők

 

Kulcsszavak: alapvető szükségletek, megélhetés az egyén és a család számára, tapintat, kapcsolattartás, közösségi terek, vallási szükségletek.

2.3.Nők és a gyermekek prioritást érdemelnek.

 

A nők hivatásával összefüggő gondjai, melyek az intézmények kríziseivel járnak, a szociális és egészségügyi ellátó rendszereinket érintik, működését veszélyeztetik. Az on-line oktatás, a családi karantén-helyzet összezártság, a családi agresszió.

 

2.4.Sérüléssel, fogyatékkal élők

 

A Fülöp - szigeteken misszónk egy tájfun után segédkezett a helyreállító munkában és jelentős támogatással engem küldtek a helyszínre, hogy oda adjam a támogatást, ahol leginkább szükséges. Érkezésem után találkoztam a helyi mozgássérültek vezetőivel. A fogyatékkal élők évek óta prosperáló szállító szolgáltatást biztosítanak, háromkerekű  járműveken a közösség számára jól ismert szelid motorosok. Nyomban a katasztrófa után az elsők között bekapcsolódtak a mentésbe. Csodáltam heroikus munkájukat, mire a vezetőjük így szólt - “Doktor, mi tudjuk, hogy mit jelent a katasztrófa, nekünk nincs karunk, lábunk - mi tudjuk, hogy mit jelent olyan dolgokat elveszíteni, amik nagyon drágák - hát persze, hogy segítünk.” Nekik adtam a misszió támogatását.

 

2.5.Segítő foglalkozásúak - elsődleges ellátó rendszerekben dolgozók  prioritást érdemelnek - carer’s crisis

 

2.6.Tájékoztatás a szélesebb közösség felé

 

Ne aggódjunk, a szomorúság, aggódás, indulat normális.

Tartsuk a kapcsolatainkat.

Éljünk egészségesen. Küzdünk meg a problémákkal egészséges jól bevált kopingjainkkal.

Ha összecsapnak felettünk a hullámok tudjunk kihez fordulni.

Tájékozódjunk megbízható forrásokból. Tények és az összesküvéselméletek, a bünbakkeresés téveszméi helyett.

 

3. Figyelj oda, hallgass meg

 

Kommunikációs készségek, ügyességek

 

4. Teremts kapcsolatot

 

Referálás és szupervízió rendszerei

 

 

Reméljük a krízis hozadékát

 

Számos pozítiv jelenségről szólnak a beszámolók, sokszor mondjuk, hogy milyen jó lenne ezeket fenntartani. Ne essünk túlzásokba, ne ragadjon el bennünket a túlzott optimizmus, hogy lám lám legyőztük a járványt, helyes ha egyenlőre a hozadékkal kapcsolatban is kérdéseket fogalmazunk meg. Változunk-e egyáltalán, vagy minden marad a régiben? Miben változhatunk? Mi a krízis hozadéka?

 

milyen antennáink vannak az igazán szükségben levők felé? gondolok az egyházaink ökumenikus szolgálataira, a védőnőkre, akik közel vannak a bajok keletkezéséhez, akik hivatásuknál fogva multidiszciplináris hálózatban dolgoznak, akik családorvosainkhoz, szociális segítőinkhez és másokhoz hasonlóan együtt  önsegítő - szomszédsági csoportokkal az elsődleges szinten végzik tevékenységüket, napjaiankban erős családpolitikai kontextusban

kibírjuk-e az ünneplést, megbecsülést mi a krízis munkásai, új patrióták? remélve, hogy ezzel nem halványul a háborús hősök, veteránok iránti tisztelet

Rácz József professzor szerint örvendetesen gyarapodik az önsegítő szerveződés -  képes lesz-e tartósan kompenzálni az egészségügyünk hiányosságait?

javul-e az együttműködésünk az ellátó rendszereinkben, a segítő és egyéb szektorok között? az önkéntesek és a professzionálisok krízisben bontakozó kapcsolatait fenntarthatjuk-e?

a zoom konferenciák elterjedése jelent-e áttörést a rászorulók és a róluk gondoskodó segítő foglalkozásuak kommunikációjában - erősíthetik-e a társas oldalak a családi, szomszédsági személyes gyógyítást? egyáltalán a ránk zúduló rövid-felületes kapcsolatok özönét hogyan használjuk segítő kultúránk erősítésére, közösségek építésére? tudunk-e a szegény otthonokban vagy a közösségi házakban teret adni a telekommunikációnak?

a kutatás kihívásai? indikátorok, melyekkel követhetjük a negatív hatásokat és azokat is amik reményt keltenek? megtaláljuk-e, segítjük-e az innovatív, jó műhelyeket?

a családok összezártsága krízisét felváltja-e az együttlét öröme, az, hogy több lesz a főzés otthon és kevesebb étterem?

kihasználják-e egyházaink a soha nem látott együműködési lehetőségeiket a szociális missziókban, a közösségekben, a szomszédság szítjein?

csökken-e társadalmunk polarizálódása? meghaladjuk-e a hagyományos ellenségképet, az ellenség a konzervtívnak és a liberálisnak is láthatatlan, közös, ezt reméljük Peter Coleman amerika professzorral, akivel a mérgező indulatok helyén több szolidaritást, funkcionális együttműködést, altruizmust, csökkenő individualizmust érzékelünk. A szolidaritás, a kohézió fontsságát emeli ki az afrikai történet.

A háborúskodás, az éhség elől menekülők a sivatag széléhez érnek. Tizen vannak. Az utakat befedte a homok, csak hozzávetőlegesen ismerik az irányt. Tudják viszont, hogy a sivatag belsejében, egy napi járásra oázis van, és vizük csak addig elég. Ha nem találják meg az oázist, akkor menthetetlenül elvesznek. Tanakodnak, majd megegyeznek. Láncot képeznek és egymástól hallótávolságban egy irányba indulnak el. Így széles területet pásztázva látszik esély arra, hogy va- laki megpillantja az oázist. Időnként kiáltással adnak jelt - “Hallasz?’’ “Igen’’. “Van oázis?’’ “még nincs”. A kiáltások egyre gyengülnek, szomjúság gyötri őket, égető a déli napsütés.

Egyikük meglátja az oázist. Önfeledten előrerohan. Társairól meg- feledkezve iszik a vízből és elnyúlik a zsenge füvön a forrás mellett. meg vagyok mentve gondolja. Hirtelen elalszik. mire felébred már lemenőben a nap. Eszébe jutnak a társai. Kiáltozni kezd - “Halljátok?’’ “megtaláltam az oázist!’’ De senki nem hallja kiáltását, társai odavesztek a sivatagban.

“Nos” - kérdezi a narrátor - “valóban úgy gondoljátok, hogy megmenekült az egy utas? Elég, ha csak magunkra gondolunk?”

 

Összefoglalva: lesz - e hozadék - a személyes feldolgozásban, az ellátó rendszereinkben, a segítő és egyéb szektorokban való együttműködésben, politikai kultúránkban?

 

Befejezésül a krízis kettősségét emelem ki. A krízis trauma és egyidejűleg alkalom, lehetőség. Látóterünkbe kerül a vulnerabiliásunk, előrevetülnek jövőbeli fenyegetettségek, de soha nem ismert távlatok is nyílnak előttünk - erőforrásokkal, áldásokkal (SWOT-Analysis- Strength, Weakness, Opportunity, Threat).

 

Any Endre ezt súlyos szavakkal adja tudtunkra:

Nekünk Mohács kell.

“Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:

Veréshez szokott fajta…

Szent galambja nehogy zöld ágat hozzon,

Üssön csak, ostorozzon.

Ha van Isten, földtől a fényes égig

Rángasson minket végig.

Ne legyen egy félpercnyi békességünk,

Mert akkor végünk, végünk.”

Az ismert református ének biztató, kedvesebb:

“Ne félj tehát, kicsiny csapat, Ha rád felleg borul, Kegyelmet rejt, s belőle majd. Áldás esője hull!”

 

"Csak krízisben tanul az ember - Nincs más út az új beírásához…" - ahogy Buza Domonkos a Magyar Mentálhigiénés Szövetség elnöke hangsúlyozza.

Egymás iránt több bizalom, nagyobb figyelem, felelősség - így tanít egy bencés tanár úr.

 

Köszönöm, hogy meghallgattak.