ÉRTELMISÉG!?

 2019.11.10 11:34

ertelmiseg.jpg Jó néhány éve már annak, hogy a Kór-lap hasábjain Szontagh Csaba főorvossal az értelmiség helyzetéről, szerepéről, felelősségéről cseréltünk eszmét. Sajnos nincs már lehetőség, hogy Márton László véleményét az értelmiségünkről megvitassuk. Mindenki figyelmébe ajánlom az alábbi interjút!


Márton László: Értelmiség? Ugyan, kérem. Hol van az már?

 

Az elmúlt harminc év tükrében korszaknak, avagy korszakhatárnak tekinthető-e ön szerint, amiben élünk? Hogyan látja, mik a jellegzetességei?

 

Európa keleti felén 1989 volt a korszakhatár. Utána következett két évtized félreértés. A magyar társadalom nagy része átmenetileg elhitte, hogy a parlamenti demokrácia intézményrendszere és a szabad nyilvánosság támogatandó. Ahogy egy idősebb ismerősöm harminc éve fogalmazott: „Egy karéj kenyér, egy karéj szabadság.” Aztán, legkésőbb 2006 és 2010 között kiderült, hogy a karéj szabadságra nincs igény. Ez az időszak azonban nem korszakhatár volt, hanem egy félreértés felcserélése államilag vezérelt hazugságokkal.

Az értelmiség szerepe ebben a környezetben miként változott? Szükség van-e új külső és belső életstratégiákra? Mire támaszkodhat, miben bízhat, és mit remélhet a XXI. század elejének értelmisége?

Értelmiség? Ugyan, kérem. Hol van az már? Fiatalkoromban – amikor nálunk még volt értelmiség – egy francia műfordítóval beszélgettem, és azt találtam mondani: „mi, értelmiségiek”. A francia kolléga ezt kikérte magának, mondván: ő nem értelmiségi, hanem szakember. Igaza volt. Nem rendelkezett sem műveltséggel, sem értelmiségi hivatástudattal, hanem elsajátította és gyakorolta a fordítás technikáit. Ugyanekkor találkoztam egy német finnugristával, aki jól ismerte a zürjén népköltészetet, de fogalma sem volt Gottfried Bennről, mert az nem volt tananyag. Ő is szakember volt. Szembe kell néznünk azzal, hogy az 1990-es években nálunk is megszűnt az értelmiség utánpótlása. Van kulturális elit, és vannak szakemberek. A mai gazdasági és politikai elitnek semmilyen értelmiségi kötődése nincs, nem is volt. Ezért is következhetett be a tudományos intézmények elleni esztelen és barbár hadjárat vagy a Széchényi Könyvtár kiebrudalása a Várból.

Ennek nem mond ellent az, hogy egyes idősebb polgártársainkban ma is élnek értelmiségi beidegződések. Az sem, hogy sok elhivatott tanár van, akik igyekszenek továbbadni diákjaiknak az értelmiségi értékrendet és hivatástudatot. Az ilyen kiváló nevelőket biztatni és támogatni kell. Mégis, nézzünk vele szembe: a műveltség mint eszmény halálra van ítélve. Magas technikai színvonalú suttyó primitívség világkorszaka közeledik, azaz már el is jött. Ennek tudatában kell kialakítanunk a szellemi szabadság sokat emlegetett „kis köreit”, és ezekben a körökben, katakombákban, szigeteken, álcázott műhelyekben menteni a menthetőt.

A valóság uralhatatlansága egyre nyilvánvalóbbá és fenyegetőbbé válik; a menekültválság a politikai indulatok, a gyanakvás, a bezárkózás reakcióit hívja elő, a klímaváltozás egyenesen a földi életet veszélyezteti. Ebben a rendkívüli helyzetben a művészetek képesek-e megragadni, nyelvileg affirmálni a krízist és annak mértékét?

Nem. A művészetek – helyesebben: a művészek – tudnak reagálni a korszak kihívásaira, de ha a krízist és annak jelenségeit akarják megragadni, ha ez a céljuk, akkor nagy valószínűséggel lemondanak művészi autonómiájukról, az alkotói világteremtés teljességéről, a kifejezés radikalizmusáról. Enélkül pedig nincs művészi hatás. Az irodalom és a képzőművészet nem publicisztika. De még a színház, sőt a dokumentumfilm sem az.

Láthatóak-e tendenciák az irodalomban (ha igen, miképpen), amelyek kirajzolják a kétezres évek szellemi alakulásának jellegzetességeit?

Szellemi alakulásról beszélni megtévesztő. Az írókra és a könyvekre irányuló figyelmet piaci és hatalmi tényezők manipulálják. Így volt már ötven évvel ezelőtt is, de akkor még létezett a világirodalom fogalma, és az összekapcsolódott egy belső értékrenden alapuló kánonnal. A Szovjetunióban és a népi demokráciákban kibontakozó esztétikai ellenállás pedig jelentős szellemi erőtartalékokat ígért. Ma már mindez nincs.

Számos országban úgy tűnik, a független ambíciójú, a demokrácia iránt elkötelezett értelmiség kelepcébe került. Számtalan esetben kiderült, a hatalom által lépéskényszerbe hozott közösség tagjai számára nincsenek egyértelmű, érvényes válaszok. A nyilvánosság keretei szűkültek, néhány kormány központosította a média jelentős részét, de teljesen nem számolta fel a szabad megszólalások lehetőségét. Ahogyan következetes ellenállásnak, úgy a felelősségteljes szerepvállalásnak is komoly buktatói vannak. Amennyiben léteznek a fenti dilemmák, milyen feloldási esélyeket lát?

A következetes ellenállásról vannak elképzeléseim, a felelősségteljes szerepvállalásról nem sokat tudok. Vessünk egy pillantást korunk hősnőjére, Greta Thunbergre, aki úgy lép fel, mint egy posztmodern Jeanne d'Arc. Csakhogy Thunberget nem fogják máglyára küldeni, és nem fogják szentté avatni. Nem szent lesz belőle, hanem celeb. Borítékolható, hogy előbb-utóbb bedarálják. Vagy ha túl sokat durcáskodik, elmegy tőle a közönség kedve. Az természetesen jó dolog, ha nagy tömegeket foglalkoztat a klímavédelem, de ez csupán annak a jele, hogy tömegtársadalomban élünk. Márpedig ez a bajok legfőbb oka, és ezen tízezer vagy százezer felelősségteljes szerepvállaló sem tud változtatni.

Interjú – 2019. november 2.

Forrás: Litera.hu