EGY LEGENDÁS ESZTERGOMI ÚJSÁGÍRÓ HISTÓRIÁJA

Az egykor Hídlap helytörténeti rovatában archivált írás 2009-ben, Wencz Balázs levéltáros segítségével Esztergom legendás újságírójának Vécs Ottónak életét mutatta be. Ezt idézem most fel!
 

 

 

Vécs Ottó, Witzman István – aki gróf Montenuovo németbolyi birtokán volt uradalmi gépész – és Tengler Erzsébet fiaként, 1902. január 2-án született a Baranya vármegyei Főherceglakon (mely település ma a Kneževo nevet viseli, és Horvátországhoz tartozik). Szüleinek Ottón kívül két leánygyermekük volt, Stefánia és Elza. Vécs Ottó az alapfokú tanulmányait a bezedeki és a németbolyi falusi iskolákban végezte, iskolai előmenetelével kapcsolatosan azonban a következő megbízható információnk már az 1921-es tanítói pályaválasztás idejéről való, ekkor ugyanis az Esztergomi Érseki Tanítóképzőbe (mely meglehetősen távol esett születési helyétől) jelentkezett, ahol a sikeres felvételt követően megkezdhette tanulmányait az impozáns épület falai között. Tanítói képesítést 1925-ben szerzett, ezt követően pedig az Esztergom-tábori Szalézi Intézetben, mint kezdő tanító helyezkedett el. Itt ismerkedett meg Féja Gézával, aki a két világháború közötti Magyarország irodalmi életének egyik prominens alakja volt. A tanítás mellett újságíróként is bontogatta szárnyait, ezt igazolja számos írása, melyek az Esztergom és Vidéke című polgári hetilapban jelentek meg.
Minden bizonnyal újságírói pályája kezdetére tehető Witzman vezetéknevének magyarosítása is, Vécsre. Az 1920-as évek második felében családot alapított, ekkor ismerkedett meg ugyanis Oberth Luciával, akinek az édesapja Oberth Ágoston az Esztergomi Érseki Tanítóképző egykori tanára volt. Lucia családja nem örült Vécs Ottó udvarlásának, mivel lányuknak nálánál jóval tehetősebb kérői is akadtak. Ennek ellenére Vécs Ottó megkérte a kezét, s 1927 decemberében feleségül vette választottját. Házasságuk során két fiúgyermekük született: az idősebb Ottokár 1929-ben, míg Emőd 1933-ban. Vécs Ottó az 1930-as években az Esztergom és Vidéke szerkesztője lett. Szerkesztőként közismert embere volt az akkor pezsgő kulturális életet élő Esztergomnak.
Mint újságíró sokfelé megfordult, a közéletbe is bekapcsolódott. 1931-ben jelentette meg az Esztergom tragédiája (tizenkét éves klikkpolitika és városgazdálkodás) című könyvét, melyben kísérletet tett a város korrupt vezetőinek leleplezésére, ami olyannyira sikerült neki, hogy a kötet visszhangja miatt felfüggesztették szerkesztői állásából. Vécs Ottó mindig is kitüntetett figyelmet fordított az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés igazságtalanságára, éppen ezért elhatározta, hogy végigjárja a csonka Magyarország határait. Kerékpárjával majd egy évig tartott, amíg bebarangolta a határvonalakat, aminek eredményeképp 1931 év végén megszületett a "Vérző határok” című könyve, magyar, német és angol nyelven, s mely kötet báró Perényi Zsigmond ajánlásával – aki a Nemzeti Szövetség elnöke volt – jelent meg. A könyv borítójára Bajor Ágoston illusztrációja került, aki Vécs Ottó jó barátja, és nem mellesleg Esztergom ismert festő grafikusa volt. 1938-ban szerkesztette az Új Esztergom és az Esztergom című újságokat is. Utóbbi saját kiadásában jelent meg, igaz mindössze egy alkalommal.

1939-ben Dunaszekcsőre helyezték át. Régi álma teljesült ekkor, 1921-ben történt elköltözése óta ugyanis visszavágyott Baranyába. Itt két-két évet dolgozott a német érdekeltségű Pécs-bányatelepi iskolánál, majd a Pécs-vasas bányatelepi iskolában. 1943 nyarán, amikor már négy esztendeje tombolt a II. világháború megkapta a SAS behívót, ami az azonnali bevonulást jelentette. A keleti hadszíntérre került, s mivel kiválóan beszélt németül tolmácsként nagy hasznát vették.
Ekkor újságíró barátja, Milotay István, aki a háború alatt az „Új Magyarság” főszerkesztője volt, felkérte Vécs Ottót, hogy írjon tudósításokat a frontról. Sorozatban jelentek meg cikkei a Pripjaty mocsarak vidékéről, a partizánok elleni harcokról. 1944 nyarán orosz fogságba esett, ahonnan csak 1947-ben került haza. Ezt követően családjától külön élt. Útja ismét Baranyába vezetett, egy kis faluba, Tekeresre, ahol kántortanítóként működött 1948 nyaráig, ekkor ugyanis politikai múltja miatt elüldözték. Egy régi ismerőséhez – akinek a neve azonban feledésbe merült – az akkor már jugoszláviai Szabadkára ment, ahol 1956-ig tartózkodott. Az 1956-os forradalmat követően került Belgiumba, ahol Brüsszelben, ismét nevelőként dolgozott. Itt élt egészen 1961. március 7-én bekövetkezett haláláig.