NEM FOG FELISMERNI SOHA TÖBBÉ!

 2017.11.13 06:17

demencia.jpg
 Mindenkinek vannak, vagy voltak idős szülei, nagyszülei, rokonai. Ha a sors kegyes, akkor azon kívül, ami a korral jár, nincsenek nagyobb problémák. Ha nem kegyes a sors, akkor meg kell ismerkedni olyan kórképekkel, amelyekkel az ember soha életében nem szereti volna találkozni.

Az egyik ilyen a demencia. Az a visszafordíthatatlan, kiszámíthatatlan, lélekgyilkos folyamat, amit elképesztően nehéz megérteni és még ennél is nehezebb elfogadni. Amikor a papának-mamának először csak néha vannak gondjai azzal, hogy hová tette a szemüvegét, a papucsát, a kulcsát. Ez. fiatal korban is előfordul, nem ügy.

 

Aztán időnként papa-mama kicsit ingerlékenyebb, de ezt betudjuk az időjárásnak. Majd egyre gyakrabban elfelejt dolgokat. Ezt már nem lehet nem észrevenni. Azt főleg nem, ha nem talál haza. ha még délben is pizsamában van, ha elfelejt enni. Aztán eltéved a saját lakásában.

 

 

Sűrűsödnek a rosszabb napok. Kimondatik az ítélet: ez bizony demencia. Nem, nem gyógyítható. Lassítható. Talán. Sokáig nincs változás. Rossz napok, jobb napok. Néha mintha ... elmúlt?

Aztán hirtelen romlás, néha eszméiéi vesztés. Mentő, kórház. Rémület, tehetetlenség. Kiszáradt a beteg, de infúzió, már jól van. Lábadozás, erősödés, stagnálás.

 

Aztán újra zuhanás. Ebből kijön még? Igen, ki. Most még ki.

A lassan vagy gyorsan - változó személyiség. A nemrég még kedves, nyitott ember fura dolgokat kezd beszélni. Hogy őt meg akarják ölni. Ki akarják rabolni. Éjjel valaki bejárkál a lakásba.

 

Már régen nem tudja ellátni önmagát. Figyelni kell, hogy mosakodjon. Hogy egyáltalán felkeljen. Felöltözzön. Egyen. Igyon.

Több a rossz nap, mint a jó. Főleg nyáron, melegben. Meg ha változik az időjárás. Sokáig stabilan valamilyen, aztán zuhanás. Mindig egy kicsit rosszabb, mint előtte. Soha nem tud oda visszakapaszkodni, ahol előtte volt.

 

De valamennyire mégis. ,

Néha vannak még jobb napok.

Aztán már nincsenek. Vagy talán mégis, csak máshogy. Már az a jobb nap, amikor eszik rendesen. Amikor jobb a hangulata. Amikor hajlandó inni.

 

Már nem ismer meg. A gyerekét sem, az unokáját sem. Nem tudja, kicsoda ő, hol van és miért. Néha felbukkannak a régmúltból emlékfoszlányok. Keverednek a mával és a képzelettel. Olykor mintha a tompa tekintet mögött ott lenne még az, akit ismertél.

 

Aztán megint zuhanás. Nem eszik. Nem iszik. Sehogyan sem. Vagy éppen az ellenkezője. Falánk, el kell dugni az ételt, mert hányásig tömi magába.

Nap közben, délutánig még elviselhető. Délután nyugtalanabbá válik, indul. Csirkét etetni, kapálni, házat tervezni, megnyugtatni a gyereket. Mert sír a kicsi. Hiszen hallja. Talán te vagy az a gyerek, te voltál 50 éve. Szörnyű ez. Feldolgozhatatlan.

 

Éjjel, éjjel a legrosszabb. Amikor szinte vakon indul, vándorol, nyugtalan. Hol síi-, hol kacag. Nem tudod, miért. Néha vannak jobb pillanatok.

Minden nap várod, hogy most talán. Egy pillanatra feloszlik a köd, átlát rajta és meglát téged. Felismer. De nem. Nem fog felismerni.

 

Soha többé nem képes rá. Nem tehet róla, tudod. De elfogadni hogyan is tudnád? Átnéz rajtad, mint egy idegenen, vagy mint egy homályos üvegen. Hiába szeretnéd elcsípni a tekintetét. Csak egyszer. Azt hiszed, azon múlik.

Pedig nem.  Máshol van és onnan nincs visszaút. Semmi mást nem tehetsz, mint gondoskodsz róla, hogy fizikailag meglegyen mindene. Hogy ne szenved jen. Legalább ő ne.

 

Ha szerencséd van - igen, ez is szerencse - el tudod helyezni egy olyan intézetben, ahol gondoskodnak róla, felügyelnek rá a nap 24 órájában, tisztelettel kísérik végig ezen az úton. Ez a legtöbb, amit tehetsz érte.

 

Ha nincs szerencséd, vagy nincs pénzed, akkor vele fogsz haldokolni és a családod is.

Ha neki nincs szerencséje, akkor te nem is létezel, és ő egyedül marad, elhagyatva, reménytelenül.

 

Ma Magyarországon a különböző eredetű és mértékű demeneiában szenvedők számát. 300 000 főre becsülik. Ezeknek a betegeknek csak töredéke jut megfelelő ellátáshoz akár anyagi, akár egyéb okokból kifolyólag.

 

Tamás Róbert 2016.10.24

NE HAZUDJ