CUKORBETEGEK VILÁGNAPJA

 2017.11.13 05:49

220px-Fredrick_banting.jpg
1891. november 14-én született Frederick Banting, aki Charles Besttel közösen fedezte fel az inzulint, 1922-ben. A Nemzetközi Diabetes Társaság tagszervezetei a világ több mint 130 országában minden év november 14-én ünneplik a nemzetközi diabétesz világnapot.

A hasnyálmirigy sziget-hormonjának példátlan a sikertörténete. A medicina széles színskálájú múltja nem tud hasonló estről, hogy egy vitális gyógyszer a felfedezést követő évben már világszerte alkalmazást nyerjen, valamint előállítói megkapják a legmagasabb tudományos elismerést: az orvosi és élettani Nobel-díjat, miként Banting és Macleod 1923-ban.

 

Gondoljuk meg, Landsteiner már 1901-ben leírt három fő vércsoportot, valamint az izoagglutináció jelenségét, a Nobel-díjra mégis 1930-ig kellett várnia. Az inzulinos Banting-Best-Macleod kutatótriásszal szinte azonos időben serénykedő Whipple-Minot-Murphy hármast is tíz esztendő múltán tüntette ki a Svéd Akadémia a vészes vérszegénység elleni májterápia felfedezéséért, ahogy közelebbi időben a Crick-Watson-Wilkins csoport közül az első kettő még 1953-ban leközölte a dezoxiribonukleinsav szerkezetéről szóló cikkét (4), a legtöbbre taksált kitüntetést mégis „csak” 1962-ben kapták meg.

 

A hasnyálmirigy –hormon históriája a mi szempontunkból szintén érdekes. A dánokéval és németekével szinte szinkronban, azaz már 1923 tavaszán elkezdődött a hazai gyártás, ahogy az egyik külföldi orvostörténeti összefoglalóban olvasható (15). A fentiek tehát mindenképp indokolják az évfordulói megemlékezést.

A cukorbetegségről persze már régóta és sok mindent tudtak. Schadewaldt professzor kis múltidéző kompendiumában (11) az egyiptomi papiruszokig tekint vissza, amelyeken megfejthető a „Zuckerharnruhr” ekvivalens és evidens kórképe. Nyilván ennek szó szerinti fordítása a „cukros húgyár”, amelyet Balogh Kálmán orvosi szótárában (1) is konstatálhatunk. Élettani szempontból ismert a Claude Bernard által végzett „piqûre diabétique”, a IV. agykamra alapjának célzott szúrásával előidézhető  hiperglikémia és glikozuria (2), mégis az inzulin előtti korszak három legfontosabb: 1869, amikor Paul Langerhans a berlini Virchow-intézetben medikus munkatársként leírta a hasnyálmirigynek később róla elnevezett szigeteit (5), majd húsz évvel később Mehring és Minkowski Strassburgból ismertette a pancreas kiírtása után fellépő klasszikus diabetikus kórképet, 1913-ban pedig a kanadai Macleod fiziológus professzor foglalta össze könyvben az összes addigi tudnivalókat (6).

 

Ez a könyv vonzott oda egy fiatal sebészt, aki majd megoldja a terápiás rejtélyt. Ugyanezen időben a magyar Verzár Frigyes szintén foglalkozott a diabetes mellitus patomechanismusával Tangl professzor élettani intézetében, de mint maga írja: „nem maradtunk meg a sok lehető út közül azon, amely Bantingot eredményre vezette” (12).

 

A döntő lépés megtétele tehát a fiatal kanadai nevéhez fűződik, aki az egyetemes orvostörténet egyik legtüneményesebb alakja. Eredetileg a teológiára iratkozott be, de 1916-ban „Hippokratész papjainak” sorába lépett. Vagyis felesküdött a gyógyításra. Friss diplomásként a kanadai angol hadsereg franciaországi frontjára jelentkezett, s egy normandiai tankcsatában megsebesült. Felgyógyulása után megkereste álmainak munkahelyét, Macleod professzor torontói élettani intézetét, ahol 1921 tavaszán elkezdhette kísérleteit. Ekkor még alig 30 éves. Mások közleményeiből tudta, hogy a pancreas kivezető csövét kísérleti állatokon leköti, a mirigyállomány tönkremegy, de a titokzatos anyagot termelő szigetecskék épen maradnak. Mind szövettani, mind funkcionális szempontból. Az intézet vezetője kezdetben annyira nem vette komolyan az egészet, hogy csak egy ifjú medikust bocsátott rendelkezésére. Az ő és a tudomány mérhetetlen szerencséjére. Charles Best személyében ugyanis méltó társra akadt, aki ráadásul nagyon értett a vércukor-meghatározáshoz. Alig 70 napi megfeszített munka után kétségbevonhatatlan eredmények jelentkeztek. Savanyított alkohollal hatástalanították a hasnyálmirigy enzimjeit, majd az apróra vágott szervből konyhasóoldatos kivonatot készítettek. Ez volt az első hormon, melynek segítségével a cukorbeteggé tett kutyák életét sikerült meghosszabbítani. Ekkor kapcsolódott be a kitűnő biokémikus Collip, aki kidolgozta az inzulin standardizálását (3). A vágóhidak bőségesen biztosítottak marha-pancreast, a vágásra került vemhes állatok a magas inzulintartalmú embrionális agyagot. Az új csodaszert 1922-ben már emberen is kipróbálták: először a torontói General Hospital, illetve a bostoni Joslin professzor belosztályán. Banting felfedezése „egy éve lázas izgalomban tartja Anglia és Amerika orvosait és kutatóit. minden orvosi kongresszusnak főtémája, az orvosi lapok telve vannak insulin-cikkekkel, a napilapoknak is állandó rovatja. Az insulin fiatal, alig 30 éves felfedezőjét, Bantingot, egész szokatlan módon ünneplik mindenfelé, bár dicséretére legyen mondva, hogy ez a szőke, szerény, valósággal szégyenlős ember mindenképpen szökik az interjúvoló újságírók elől”(12).  Írta Verzár Frigyes 70 évvel ezelőtt.

 

Frederick Grant Banting és John James Macleod 1923-ban megosztva kapta az orvosi és élettani Nobel-díjat az inzulin felfedezéséért. Minden irántuk érzett hála és tisztelet ellenére az orvosi közvélemény elégedetlenségének adott hangot. Érezték ezt a kitüntetettek is, ezért Banting Best-tel, Macleod Collip-pel önként osztozott a díjazásban. Munkájukba rövidesen a kanadai Lilly Gyógyszergyár is bekapcsolódott, így elkezdődött az inzulin nagyüzemi előállítása. Olyan tér- és mennyiségbeli intenzitással, hogy 1923-ban a szintén Nobel-díjas Krogh professzor felügyelete alatt elkészült a „Leo” Dán Insulin, 100 és 200 klinikai egységet tartalmazó 5 ml-es fiolákban.                 Kontinensünkön a koppenhágaiak jártak élen. Hagedorn és Jensen sokáig használt vércukor-meghatározási módszert dolgozott ki, az előbbinek sikerült cinkkel és halspermával kezelt szigethormonból a cinkinzulin-protaminát előállítása, amely lehetővé tette a napi egyszeri adagolást. A manapság használt MC inzulinok is a nagy hagyományú koppenhágai Novo gyógyszergyár termékei. 1923 őszén piacra került a „Bayer Insulin” még kanadai minta szerint a Leverkusen ( Köln) gyógyszergyárából. A következő évben egy Wilhelm Sailer nevű mecklenburgi gyógyszerész már előállította a „Germano-Insulint”, a rostocki Brunnergräber cég keretében (11).

 

Tehát Európában is mintegy hét évtizeddel ezelőtt kezdődött el az inzulin nagyüzemi előállítása. A magyar szakmai közvéleményt a gyártásról egy sokat utazó gyógyszerész, Muzsa Gyula tájékoztatta (7). A lelkes sportszakember a nemzetközi olimpiai bizottságban képviselte Magyarországot, figyelme azonban minden újdonságra kiterjedt. Pláne ha új csodaszer tűnt fel a láthatáron. A háború után 1923. július 23-27- között tartották a skóciai Edinburgh egyetemén a XI. Nemzetközi Élettani Kongresszust, melyen hazánk delegátusaként a fiatal debreceni fiziológus professzor, Vezár Frigyes vett részt.

 

Az Orvosi Hetilap 34-35. számában számolt be erről a nevezetes eseményről. Az inzulinos főreferátumot a skóciai születésű Macleod professzor tartotta, miközben Banting hű maradt hallgatag önmagához. Az újságírók bosszantására még egy rövidke beszélgetésbe sem bocsátkozott. Megjelent a Nobel-díjas ősz Pavlov professzor, immár Szovjet-Oroszország képviseletében. Természetesen a feltételes reflexről értekezett, lebilincselően. A Párizsban dolgozó Voronoff a „szervátültetésről”, a Nobel-díjas Richet az experimentális kutatás és a spiritualizmus összebékíthetőségéről beszélt, Verzár szerint szellemesen, de kevésbé meggyőzően. Semmilyen biofilozófiai szöveg nem tudhatta elhomályosítani az inzulin prózai szenzációját.

 

Beszámolójának tudományos összefoglalóját a Magyar Orvosi Archívum is lehozta (8). Két hét múlva az Orvosi Hetilap 39. számában Bálint Rezső professzor, az I. sz. Belklinika igazgatója közölt gyakorlati jellegű előadást az inzulinról. 1923. okt. 7.-én. a következőket írta: „a vezetésem alatt álló klinikán már mintegy félév óta kísérletezünk hazai vegyészeti gyárunkban készült preparátummal, amely a leírt eljárás szerint állított elő”. A gyár nevét nem jelölte meg. Szerinte az inzulin-behozatalnak a drágaságon kívül akadálya még, hogy külföldön is óriási az igény (az –„inzulin-éhség), a gyártási titkot pedig csak akkor hajlandók átadni, ha megfelelő szakemberekből álló bizottság garantálja az előállítás szabályszerűségét. Mint említettük, Bálint professzor még nem árulta el a hazai cég nevét, de Issekutz professzornak 1924.február 23-án tartott szegedi előadásából már megtudhatjuk (9).

 

„Kísérleteimhez eleinte saját magam előállította inzulint használtam, később Insulin Chinoint. Ez Földi Zoltán dr. vegyészmérnök által kidolgozott tisztítási eljárással, az amerikai és angol készítményekkel hatékonyság és tisztaság szempontjából egyenrangú minőségben készül”(9). Vagyis 7 évtizeddel ezelőtt a Chinoin Gyár már nemzetközi standard szerint állította elő a cukorbetegség injekciós gyógyszerét. 1923-tól elkezdődött a magyar szakfolyóiratban az inzulin diadalútja. A klinikusok részére előbb David Werner berlini főorvos módszertani füzetét fordították le (14), majd Bálint Rezső szerkesztésében jelent meg egy jelentős monográfia (2). Melynek előszavából a következők derülnek ki: ”A magyar kir. népjóléti miniszter elévülhetetlen jelét adta szociális érzékének és alkotóképességének, amidőn olyan egyének számára, akiknek életük és munkaképességük fenntartására insulinra van szükségük és azt szegénységüknél fogva megszerezni képtelenek, az állam a saját költségére ingyen ad insulint, olyan példát mutatva ezzel, amilyennel az egész világon tudtommal csak az insulin feltalálójának hazájában, Kanadában találkozunk” (3).

 

A Chinoin után rövidesen a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. is bekapcsolódott az inzulin hazai előállításába (10). Indikációs területe kiszélesedett, mert a cukorbetegek kezelése mellett hizlalókúrákra és a schizophrének sokkolására is használták ezeket a 100 és 200 klinikai egységet tartalmazó 5 ml-es fiolákat.

 

Később derült ki, hogy az inzulint a Langerhans-szigetek béta-sejtjei termelik (4). Kezdetben amorf porként ismerték, majd 1926-ban J.J. Ábel, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem farmakológusa kristályosan is előállította. A szerkezetéről 1955-ben állapították meg, hogy 51 aminosavkomponenset tartalmaz, felépítésének tisztázásáért F. Sanger angol biokémikus 1958-ban kapott Nobel-díjat.

Még annyit Banting személyéről, hogy sikerének fő évében (1923) professzori kinevezést nyert, 1930-ban számára intézetet alapítottak, amily azóta Banting Best néven funkcionál.

 

Üstökösként tűnt fel és úgy tűnt el: 1941-ben 50 évesen, régi sebesüléssel, Nobel-díjasan, 1934-ben az angol királytól kapott Sir címmel önként jelentkezett háborús szolgálatra. A kanadai hadsereg összekötő tisztjeként Új-Foundland fölött repülőszerencsétlenség áldozata lett. Az inzulin históriájának kétségtelenül ő a főhőse. Amikor róla megemlékezünk, arról sem hallgathatunk, hogy a békeszerződések sújtotta hazánk, elsők között biztosította az ingyenes inzulin-ellátást a rászorulóknak.

 

Szállási Árpád

OH 1994