130 ÉVE SZÜLETETT ÁPRILY LAJOS

 2017.11.13 06:10

aprily-lajos.jpg
Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.) József Attila-díjas (1954) költő, műfordító. Jékely Zoltán édesapja. Csodálatos verseket írt. Ha van még valaki, aki napjainkban verset olvas 4 csodát ide másoltam!

Kérés az öregséghez

 

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,

taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek.

 

 

 

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,

hangoskodóból halkíts hallgatagra.

 

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,

ritkán hallassam hangom, mint a holló.

 

 

 

A közlékenység kútját tömd be bennem,

karthauzi legyek a cella-csendben.

 

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,

folyók a torkolatnál csendesednek.

 

 

 

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,

könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

 

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez

egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

 

 

 

a túlsó partot látó révülésben

a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: - Készen.

 

 

 

 

Fiamnak

 

 

 

Voltam alkonyba búgó tíbia.

Te légy jövendő gondolat-csatán

piros hajnalba búgó trombita.

 

Voltam romokra hulló permeteg.

Légy villámtól feszülő éjszakán

rontó, teremtő nyári fergeteg.

 

 

 

Voltam pennában sercegő erő.

Légy kohófényben sújtó kalapács,

idők üllőjén konduló verő.

 

Voltam lepattant húrú hegedű.

Légy boltozat-rendítő orgona,

echót riasztó, dörgő zengzetű.

 

 

 

Voltam haszontalan műhely-salak.

Te légy titkos szépségű, ritka kő,

miből a művész óriást farag.

 

Voltam tört palló szikkadó eren.

Légy zajló árban jég- s hullámtörő,

acélos élű és könyörtelen.

 

 

 

Voltam sötét, lomos hajófenék.

Te légy hajókosár árboctetőn,

ahonnan tárul tenger-messzeség,

 

s amíg alant hullámcsapás üvölt,

szálljon belőled lélekrengetőn

remények új igéje szerteszét:

Föld!

 

 

 

 

 

Memento

 

 

 

Ne lássam ezt a haldokló vidéket,

Rózsás tenyérrel fogd le két szemem,

Hadd higgyem, hogy van ifjuság, van élet,

Míg ősz pusztít a nagy természeten.

Ne lássam, hogy a haldokló virágon

A nap megtört sugára mint ragyog,

Míg lábaimhoz a hervadt falombok

Zizegve hullnak: meghalsz, meghalok.

 

Így édes, így. Milyen csodás világ ez,

Hajnal dereng a rózsás ujjakon:

Kis házunk, kertünk, a fehér virágok,

Ketten járunk a keskeny utakon.

A vágyak, álmok mind beteljesülve,

Enyém vagy és én a tied vagyok...

- Nem hallottad?... Egy vadszőlő-levél volt...

Zizegve súgta: meghalsz, meghalok.

 

 

 

1909

 

Tavasz a házsongárdi temetőben

 

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

 

 

 

A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

 

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

 

 

 

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

 

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

 

 

 

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

 

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

 

 

 

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

 

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

 

 

 

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

 

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

 

 

 

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

 

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

 

 

 

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

 

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -

urát keresve, sírba ment utána...

 

 

 

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

 

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.