Népesség és egészség

 2017.07.27 11:50

bogar-laszlo-kozgazdasz.jpg
Minden emberi közösség fő feladata, hogy világra hozza, és testi-lelki egészségben felnevelje azt a következő nemzedéket, amely a közösség végtelen időkben való folytatódását testesíti meg.
Ha erre sem képes, akkor lehet egyébként a világtörténelem legcsodálatosabb, legtehetségesebb emberi közössége, minek utána ily módon, lassan de biztosan, felszámolja önmagát, e kiválósága legfeljebb a mitológiák homályából dereng fel majd azoknak, akik viszont vele szemben képesek voltak e hivatásuk betöltésére.

A magyarság nevű emberi közösség már igen régóta bizonyul egyre kevésbé alkalmasnak arra, hogy e hivatását betöltse. Hogy mióta, azt elég nehéz pontosan megállapítani, mert mindannak, amit az elmúlt évtizedek folyamán „népesedési problémaként” emlegetünk, van egy tragikus történelmi dimenziója is, ami most Trianon évfordulója kapcsán mindenképpen említést érdemel. Ez pedig nem más, mint az, hogy míg a Hunyadiak alatt a Szent Korona szakrális történelmi Magyarországa népességének több mint kilencven százaléka magyar volt, ez az arány a Rákóczi-szabadságharc utáni időkben, tehát nagyjából háromszáz évvel a Hunyadiak után alig több mint harminc százalékra esett vissza.

Bár az újabb másfél évszázad során a magyarság hatalmas energiával próbálta visszaszerezni többségét, de e törekvése a 20. század vészterhes első évtizedéig nem járt sikerrel, így a pusztító békediktátum cinikus „destruktőrei” döntésüket többek között éppen erre alapozhatták. Máig sem tudatosítottuk magunkban, hogy az 1867-es kiegyezés és 1917 közötti fél évszázad során a mai Magyarországnak megfelelő területen élő nagyjából hétmillió embernek évente átlagosan 270 ezer gyermeke született, (az elmúlt évtized során 90 ezer körül van ennek értéke) ám ez a szám az 1917-et követő négy év során a felére esett vissza. Vagyis az első világháború és Trianon iszonyata nem elsősorban a halálozások növekedésével váltott ki pusztító hatást, hanem a születésszám (és mögötte a termékenység), a szülési hajlandóság totális összeomlásával. Igaz ugyan, hogy a születésszám a roppant erőfeszítések nyomán mégis csak életben maradni kívánó, megcsonkított országban újra kétszázezer fölé emelkedett, de a második világháborút megelőző időkben folyamatos lejtőn lefelé csúszva már alig több 150 ezernél. Aztán az újabb történelmi tragédia nyomán az ötvenes évek elején a születésszám rövid időre 220 ezer fölé emelkedik, de az 1956 és 1962 között lezajló „népesedési Trianon” során újra alig több mint felére esik vissza.

Ennek a máig is Ratkó-korszakként megbélyegzett idősszaknak, amelyben én magam is születtem, még futotta annyira az erejéből, hogy 1974 és 1978 között újra az évi kétszázezer közelébe emelje a segítségével világra hozott gyerekek számát, de a „harmadik hullám”, az ezredfordulón megszületendő nemzedék nagy része már csak legfeljebb az „álmodozások korát” jeleníti meg. Mivel így aztán a 21. század húszas-harmincas éveiben szülőképes korba kerülő lányai már tragikusan kevesen lesznek, a magyar társadalom kritikus történelmi elágazási pont előtt áll. Vagy képes lesz arra, hogy részben azonnali nagyon jelentős támogatással próbálja rábírni az 1974 és 1978 között született, így lassan most már negyven év körüli, „Ratkó unokákat” arra, hogy még szüljenek. Másrészt nemzetstratégiai intézkedések sorozatával mindent megtenni azért, hogy az igen alacsony létszámuk ellensúlyozására „Ratkó dédunokák körében” a következő húsz év során, nagy erővel növekedjen a szülési hajlandóság, vagy a magyar nemzet nevű emberi közösség népesedési lejtőn való lecsúszása végleg visszafordíthatatlanná válik.

Ha semmit nem teszünk, a spontán folyamatok nyomán az ENSZ Népesedési Hivatala 2100-ra szóló népesség-előrebecslése szerint a 21. század végén alig több mint négymilliós lesz népességünk, ami a Trianoni határok közötti országrészben utoljára valamikor 1800 körül fordult elő. S bár a népesség ilyen történelmi léptékkel mérhetően tragikus visszaesése önmagában is nagy dráma, de e változás nem elsősorban mennyiségi, hanem minőségi lesz. Az a 2100-ban itt élő négymilliós magyarságé ugyanis javarészt igen idős, gondoskodásra szoruló, képzetlen, folyamatos elvándorlással sújtott elszegényedő, magatehetetlen, következésképp valójában működésképtelen ország lesz önemésztő belső konfliktusai mocsarába fulladva. Persze az ENSZ előrebecslésnek van egy „optimista” verziója is, ami a kilencmillióra való süllyedés után népességemelkedést és újra közel tízmilliós népességet vár. Ám ez a változat a következő évtizedek során legalább kétmillió migráns befogadásával számol, így az a Magyarország még kevésbé lenne hasonlítható a maihoz, mint a négymilliós népességű verzió Magyarországa. Olyan, semmihez sem hasonlítható drámaiságú nemzetstratégiai fordulatra van tehát szükség, ami a szó szoros értelmében minden magyart igyekszik összefogni, a végső széthullás megakadályozása érdekében. Minden magyar számára egyértelmű kell legyen, hogy e cél elérése érdekében még abban az esetben is elképesztő áldozatokat kell hoznia az ország népének, ha sikerül teljes egyetértést és egységet létrehozni a következő évtizedek során. Ha viszont marad a jelenlegi konfliktusok rendszere, akkor a népesedési lejtőről való visszafordulás teljesen reménytelennek látszik. A címben a népesség mellett szereplő másik szó, az egészség ugyanis arra utal, hogy a magyarság fennmaradása nemcsak fizikai értelemben, hanem legalább ilyen módon a lelki, erkölcsi, szellemi épséget és egészséget is jelenti.

Bogár László

2017. július 04., kedd – Magyar Hírlap