GYÉMÁNTDIPLOMÁS DR. HAVASI LÁSZLÓ

 2021.11.22 11:41

havasi.jpg „Megöregedtem, túl sokat láttam már, jót, de rosszakat is, melyekről már nem szívesen beszélek. Szerettem a szakmámat, és ha újra kezdhetném, megint a gyógyítást választanám”. 

- Dr. Havasi Lászlóval való beszélgetésemnek több aktualitása is van. Ezek között az egyik, hogy a napokban átvette gyémánt diplomáját. 

- Eltelt az idő és értesítettek az orvosegyetemről, hogy a 10 évvel ezelőtti aranydiplomám után október 9-én átvehetem a gyémántot is. Örültem és büszke voltam. Bár az ünnepségen a vírus miatt sokkal kevesebben lehettek jelen, mint amire számítottam. 

- Mennyire emlékszel vissza a 60 évvel ezelőtti avatásodra? 

- Mi is és a hosszú asztal mögött ülő professzorok is elegánsan voltunk felöltözve. Issekutz Béla professzor fehér kesztyűben avatott minket orvossá. Ott voltak a szüleim is. A Hársfa utcai kollégiumban hárman laktunk egy szobába. Közösen jöttünk össze a szüleinkkel a diákotthon ebédlőjében. Később a családommal a New York Palotába mentünk együtt ünnepelni, ahol László Imre zenekara játszott. 

- A másik ünnepelni való az, hogy a napokban lesz a születésnapod. 

- 1936. november 12-én születtem Drégelypalánkon. Szüleim parasztemberek voltak. Zsúpfedeles házban laktunk, amely a háború alatt leégett és ez után lett cserepes tetejű a házunk. Gyermekkoromban nagyon szerettem az állatokat, teheneink, lovaink voltak. Nyári szünetben sokat jártunk a Drégelyi várhoz.

- Mikor gondoltál először arra, hogy orvos leszel? 

- Gyermekkoromban egy alkalommal az egyik fogam iszonyúan fájni kezdett. Akkor még a fájdalomcsillapítók nem voltak úgy elérhetők, mint ma. Elmentünk a doktorhoz – ma is emlékszem a nevére, Soltész doktor – aki kihúzta a fogam. Akkor döbbentem rá először, hogy milyen nagydolog, milyen nagy öröm segíteni valakinek. Akkor gondoltam először arra, hogy nekem is ilyesmivel kellene foglalkoznom, ha megnövök. Volt még egy hasonló élményem. A háború után az iskolánk udvarán nagy kondérokban főzték az Angiból, vagy Amerikából jött tejport és pléh bögrékben kaptuk ezt a szünetekben. Valaki leforrázta magát a forró tejjel. Ott jutott eszembe ismét, milyen jó lenne, ha tudnék segíteni a társamon. 

- Jó tanuló voltál? 

- Szerénytelenség nélkül mondhatom, igen. Még külön német órákra is jártam. Liszttel fizetett az anyám ezekért az órákért. A tanító néniket akkor még nagyságos asszonynak hívtuk. 

- Középiskoláidat hol jártad ki? 

- Balassagyarmaton, ahol diákotthonban laktam. Nagyon jól éreztem ott magam. Vidéki paraszt gyerekek voltunk. Összetartottunk, segítettük egymást. A tanárok is fiatalok voltak. Emlékszem a diákotthon ebédlőjében összegyűlve hallgattuk a londoni 6:3-as mérkőzést. 
Kitűnőre érettségiztem. Az érettségi után én mondtam a búcsúbeszédet, állítólag nagy sikerrel. Ma is tudnék idézni belőle. 

- Volt felvételi vizsgád az egyetemre? 

- Volt, és fel is vettek. Az írásbeli téma az anyagcseréről szólt. A szóbeli is jól sikerült. Megkérdezték ki tanította a fizikát. Amikor közöltem, hogy Szász tanár úr. A vizsgabizottságból a DISZ titkár ismerte a tanár urat, tudta, hogy Maxi volt a beceneve. Bár felmerült az is, hogy a Szovjetunióba kerülök egyetemre, végül is Fábri Miska barátommal együtt elkerültük ezt. Én itthon általános orvos lettem, Ő az állatorvosit választotta, és később Svédországba került. 500 Ft ösztöndíjat kaptunk. 

- Egyetemi oktatóid közül kire emlékszel a legszívesebben? 

- Jellinek Harry professzorra, aki a kórbonctani intézetet vezette. Nála vizsgáztam jelesre és meghívott az intézetébe demonstrátornak. Megpályáztam és elnyertem a népköztársasági ösztöndíjat is, ami 800 Ft volt. Gyakran vállaltam ügyeletet a Gellért szállóban és a Széchényiben. Ebben az időben anyagilag nagyon jól álltam, így a kollégiumhoz közeli csengődi borkimérésben mindig én voltam a fizető. Apámnál is, aki a TSZ-ben dolgozott, több volt a fizetésem. Amikor viszont Esztergomba kerültem, 1300 Ft-al neveztek ki. 

- Esztergom hogyan került látóteredbe? 

- Kristóf János személyzeti vezető az egyetem elvégzése után három lehetőséget vázolt fel előttem. Az egyik Balassagyarmat volt, ahol Kenessey Albert főorvos mellett sokat asszisztáltam. Később róla nevezték el a kórházat. Bár közel volt Drégelypalánkhoz, mégsem ezt választottam. Vác volt a második lehetőség, ahol nyaranta építőtáborban a Váci Cementgyár alapjainak lerakásában segédkeztünk. Szomorúan tapasztaltam itt, hogy míg mi egész nap ástunk, néhány nap múlva jött egy markológép és egy óra alatt akkora gödröt ásott ki, mint mi 24 órán át. Végül is a harmadik lehetőség mellett döntöttem, így kerültem Esztergomba.

- Mikor lépted át először a kórház kapuját? 

- 1961 októberűben. Szőke bácsi, a portás fogadott. Börzsönyi Mátyással voltunk a kórház új dolgozói. Ő a kórbonctanra került. A régi mosoda felett kaptunk ketten egy szobát. Itt a folyosón lakott akkoriban Reményi Antal, Mohos Zoli, Tábori Lajos. Börzsönyivel – aki csak rövid ideig volt a kórház dolgozója, de a későbbiekben jelentős karriert futott be: az orvostudományok kandidátusa lett. 1992-ben hunyt el- körbe jártuk a várost. A Halászcsárdában 20 forintból halászlevet ettünk. Meglátogattuk a Volán Szállót és benéztünk a Belvárosi Presszóba, ahonnan zongora muzsika szűrődött ki. Juhász László, a sebészet alorvosa észrevett minket és az asztalához invitált. Később nagyon jó viszonyba kerültünk. Sok műtétéhez asszisztálhattam. Nem csak rólam, hanem minden fiatalról szeretettel gondoskodott.

- Te az urológián kezdtél. 

- Ketten voltunk urológusok az egész megyében Marcell főorvossal. Rengeteget dolgoztunk. 8-10-ig volt a szakrendelés, azután mentünk a műtőbe. Adorjánné volt, aki a műtéteknél segédkezett. 

- Egy idő után nem gondoltad, hogy ha Marcell Főorvos nyugdíjba megy, te lehetsz a főnök?
-  
- Nem volt ilyen ambícióm. Azt gondoltam, hogy még fiatal vagyok az osztály vezetéséhez. Jól éreztem magam a kórházban. Ügyeletben a sebészeten és a nőgyógyászaton is dolgozhattam. Még a belgyógyászatba is belekóstoltam. Megtanultam pl. gyomrot mosni. Szóval orvosnak érezhettem magam. Örömmel végeztem feladataimat. 

- Mégis otthagytad a gyakorló orvosi pályát és egészségügyi vezető lettél. 

- Azt gondoltam, akárki is lesz Marcell István után a főnök az urológián, rám szüksége lesz. Új főnök érkezett Magyarsóki Ferenc személyében. Semmi bajom nem volt vele, de nem akartam konkurálni. Rengeteget kellett ügyelnem, nem tudtuk harmonikusan megosztani a terheket, így mikor Tóth Jóskának megszűnt a munkaviszonya az SZTK-ba, kapacitálni kezdtek, menjek a helyére. 

- Akkor beszéljünk pályafutásod második feléről, amelyben egészségügyi vezető, szervező lettél. 

- 1976. augusztus 15 én neveztek ki az esztergomi Rendelőintézet vezetőjévé és ezt a feladatot 1992. május 15-ig láttam el. Ezt követően a Dorogi Rendelőintézetet igazgattam 1997-ig, amikor nyugdíjba mentem. 1980-ban társadalom orvostanból szakvizsgát tettem.

- Mi az, ami vezetői tevékenységed alatt a nevedhez köthető, amire büszke vagy? 

- Megszerveztem a központi ügyeletet az egész járás területén Esztergom-Dorog-Nyergesújfalui telephellyel. Tevékenyen részt vettem a nyergesi” kiskórház” felépítésében és beindításában. Az iskolafogászati ellátás komplex megvalósításában is szerepem volt. Számos körzeti orvosi rendelő megújításában is támogatólag vettem részt. Megszámlálhatatlan munkaértekezleten segítettem az alapellátás munkáját. Mint táppénzes szakfelügyelő főorvos, évekig felügyeltem a járás táppénzes helyzetét. Az OSZI elsőfokú bizottságának orvos elnöke voltam ’76-’92-ig. 

- Mennyibe különbözött a mostani születésnapod a munkában töltött időszakban levővel?
-  
- Akkoriban sokan jöttek köszönteni szeretetből, udvariasságból vagy valami más ok miatt. A 85. születésnapomon már csak kevesen köszöntöttek. A régiek egyre kevesebben vannak. 

- Hogy telnek a nyugdíjas napjaid? 

- 1959-ben nősültem. Házasságomból egy kislányom született, aki tanítónői és egészségügyi szakdolgozói képesítéssel rendelkezik. Amíg együtt volt a család, jól teltek a nyugdíjas éveim is. Sajnos feleségem megbetegedett. Mindent megtettünk érte, de mégis elhagyott minket. Nagyon nehezen viseltem, ill. viselem ma is a hiányát. Meghalt apám, anyám, sógorom, apósom és jóformán egyedül maradtam. Igazán nincs már senkim, csak a lányom, aki ápol, segít gyermeki szeretettel. Sajnos fokozatosan elromlott a látásom.  Megöregedtem, túl sokat láttam már, jót, de rosszakat is, melyekről már nem szívesen beszélek. Szerettem a szakmámat, és ha újra kezdhetném, megint a gyógyítást választanám. 

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.