CUKORBETEGEK VILÁGNAPJA 2021. NOVEMBER 14.

 2021.11.08 09:32

F._G._Banting_1923.jpg Sir Federich Banting (1891-1941), az inzulin egyik felfedezőjének születésnapján tartják, 1991 óta világszerte a Cukorbetegek Világnapját. Szállási tanár úr egy régebbi tanulmányával emlékezünk meg az inzulin felfedezésének történetéről.

A cukorbetegség évszázadok óta ismert az orvosok előtt, lényegének tisztázása azonban csak századunk elején sikerült. Előzményei visszanyúlnak Claude Bernard párizsi laboratóriumába, aki már 1850-ben leírta a máj cukorfelépítő szerepét, valamint a IV. agykamra alapjának célzott szúrásával cukorvizelést idézett elő (piquure diabétique), s utalt bizonyos mirigyek belső elválasztású funkciójára, melyből az endokrinológia kifejlődött. A következő lépés egy freiburgi medikus, Paul Langerhans nevéhez fűződik, aki 1869-ben megtalálta a hasnyálmirigy ovális szigeteit (insula), de a diabetes mellitus és az insulák közötti összefüggés felismerése még 20 évig váratott magára. Két berlini kutató, Mehring és Minkovsky 1889-ben kutyakísérletekkel bizonyította be, hogy a hasnyálmirigytől megfosztott állatokon az emberi cukorbetegséggel azonos állapot fejlődik ki, megjelenik a cukorvizelés és az állat néhány napon belül kómában elpusztul.
 
Ha viszont a pancreas egy részét a bőr alá beültetik akár néhány héten át is életben tartható, míg az implantált szervdarab fel nem szívódik. Ezzel a hasnyálmirigy és a cukorbetegség közti összefüggés nyilvánvalóvá vált. A diabetes-kutatásba 1890-től az angol és francia laboratóriumok is bekapcsolódtak, így sikerült tisztázni, hogy amennyiben a pancreas kivezető csövét lekötik, nem lép fel cukorvizelés, ha viszont az ereit strangulálják a diabetes mellitus klasszikus tünetei jelentkeznek. Vagyis az insulák ismeretlen anyaga az érrendszeren keresztül fejti ki antidiabetikus hatását. Ennyit tudott az orvostudomány 1913-ig a cukorbetegségről, s ezt az ismeretmennyiséget foglalta össze a kanadai J.J. R. Macleod professzor a "Diabetes" című monográfiájában, s ezzel át is tevődött a kutatás bázisa a Tengerentúlra. A következő esztendőben kitört a világháború, amely az experimentális fiziológia helyett inkább a hadisebészetre helyezte a hangsúlyt. Akadnak persze érthetetlen momentumok. Landsteiner már 1909-ben felismerte az izoagglutináció jelenségét, elkülönítette a vércsoportokat, a nagy vérveszteségek idején mégsem jutott senkinek eszébe a transzfúzió gondolata.
 
Visszatérve a cukorbetegséghez, a fiziológus Macleod torontói tanszékén megtörtént a nagy összefoglalás, ám a háború itt is közbeszólt. Azzal, hogy egy zseniális fiatal kanadai orvos, F.G. Banting laboratóriumi munka helyett az európai frontra jelentkezett, s 1918 őszén a Cambrai (ugye, ismerős hely!) melletti tankcsatában megsebesült. Az akkor 27 éves Banting a Western Ontario gyógyszertani tanszékét hagyta ott, ahol már a cukorbaj problémájának a megoldására berendezkedett. Ezt késleltette a háború, szerencsére csak néhány esztendeig. Felgyógyulása után ugyanis 1921-ben jelentkezett a már említett Macleod professzornál, azon nem titkolt szándékkal, hogy a hasnyálmirigy hormonját kívánja előállítani.
 
A különben derék direktor annyira nem vette komolyan az egészet, hogy intézetének legfiatalabbik tagját a Ch. Best nevű orvostanhallgatót bocsájtotta rendelkezésére. Tegyük hozzá mindjárt: szerencsére. Ugyanis az a medikus mesterien értett a vércukor meghatározáshoz. Így a kísérletek kivitelezésében nélkülözhetetlen szerepet játszott. Míg Macleod két és fél hónapig Párizsban tartózkodott, a Banting-Best kutató kettős előállított egy hasnyálmirigyből készült kivonatot, mely kísérleti állatok kezelésében is eredményesnek bizonyult. Banting elgondolása szerint a régebbi kísérletezőknek addig azért nem sikerült hatékony kivonatot nyerniük, mert a pancreasban jelenlevő emésztőnedvek (elsősorban a trypsin) elbontják a cukoranyagcserét befolyásoló hormont. Elgondolásához fontos impulzust adott Barron azon tanulmánya, amely szerint az epekőbetegségben elhunytak boncolási leletében a hasnyálmirigy kivezető csöve gyakran elzáródott képet mutat, melynek következményeként a szerv szövetállomány elhal, de a Langerhans szigetek épségben maradnak. Kísérleti állatokban ezt mesterségesen is elő tudta idézni. Az őt megelőző kísérletek eredménytelensége arra is visszavezethető, hogy alkoholos oldattal akarták a hatóanyagot kivonni. Ez viszont elroncsolta az inzulint. Ugyanis ekkor már megvolt a neve. Macleod professzor az egész intézetét az inzulin-kutatás szolgálatába állította. Fontos szerepet játszott még egy Collip nevű biokémikus, aki kidolgozta az inzulin-egység fogalmát, hogy a világ minden részén egyforma hatáserősségű antidiabetikus hormont adagoljanak, megszüntetve ezzel azt a zűrzavart, amit a gyógyszer becslés szerinti alkalmazása okozott. A torontói kutatócsoport sikerein felbuzdulva Dániában Hagedorn és munkatársai előállították a protamincink inzulint, amely megnyújtja az inzulin hatását és nem szükséges naponta többször megszúrni a beteget.
 
Az 1923. évi orvostudományi és élettani Nobel-díjat Banting és Macleod megosztva kapta az inzulin felfedezéséért. Így vált 70 évvel ezelőtt ez a különös hormonkészítmény a diabetes mellitus szuverén gyógyszerévé, mely a korábban biztosan gyors halálos kimenetelű betegségnek máig meghatározó medicinája. A Nobel-díj kiosztása után sokáig forrongott az orvosi közvélemény.
 
Ugyanis Best és Collip díjazási mellőzését méltatlannak találták. Így látták ezt a díjazottak is, mert Banting Besttel, Macleod Collippel önként megosztotta a legmagasabb orvosi kitüntetést. Az inzulin-előállítás motorja kétségtelenül Banting ezirányú megszállottsága volt. Hazájában hálából 1923-tól professzorrá nevezték ki és külön kutatóintézetet alapítottak neki. Mely ma a Banting-Best névkettőst viseli. Az angol király 1934-ben Sir címmel tüntette ki a diabetes elleni harc hősét, aki 1941-ben, 50 évesen, hadirokkantként és Nobel-díjasan önként jelentkezett háborús szolgálatra. A kanadai hadsereg összekötő tiszjeként Új-Funland térségében repülőszerencsétlenség áldozata lett kutató erejének teljében, hiszen manapság az ilyen korú professzor még fiatalnak tekinthető.
 
Végezetül illő megemlékeznünk a cukorbaj elleni küzdelem kis névtelen mártírjairól, a kísérleti állatok százairól. Nélkülük nem létezne experimentális farmakológia. Mellőzést sajnos nem, de szeretetet és kíméletet érdemelnek, mert belátható ideig még szükség lesz feláldozásukra.
 
 
Szállási Árpád dr.
1993. június