BESZÉLGETÉS PROF. DR. VASTAG ENDRÉVEL 1

 2021.07.05 15:58

kep_3.jpg Vannak gyógyszercégek, amelyek az alapfeladataik mellett felvállalnak bizonyos orvostörténeti, kultúrtörténeti feladatokat is. Ilyen a Boehringer Ingelheim  is. Az ő támogatásukkal készült az alábbi beszélgetés

- Hogy érzed magad? Milyen az egészségi állapotod? Hogy bírod a COVID okozta bezártságot? 

- 85 éves elmúltam már. Hat évvel ezelőtt egy sikeres transarterialis aorta billentyű implantáción estem át, ennek is köszönhetem talán, hogy még mindig élek. A COVID okozta teljes bezártságot pedig nehezen viselem, bár nagy mozgásigényem már nincs.   

- Próbáltam készülni a beszélgetésünkre és meglepődtem azon, hogy a világhálón milyen kevés információt találtam rólad. Mi ennek az oka? 

- Ennek részben én vagyok az oka. Erre a beszélgetésre is nehezen mondtam igent. Az utóbbi években a német hallgatók oktatásán kívül már semmilyen más szereplést nem vállaltam. Korábban sem szerettem a nyilvánosságot, de mivel az Atrovent klinikai alkalmazásának ötvenévesévfordulója is képezi beszélgetésünk tárgyát, ezúttal kivételt tettem. 

Biztosan szóba kerül az Atrovent is, de azt szeretném, hogy téged ismerjenek meg jobban a tisztelt olvasók. Temesváron születtél. Mit jelent számodra Erdély? 

- Aki a Bánátból származik és gyerekkora egy részét ott töltötte, annak nagyon sokat jelent. Már felnőtt koromban, szüleimmel együtt sokszor látogattunk „haza”. Erdély gyönyörű tájai, hegyei, fenyvesei, városainak
- csodálatos, magyar tervezésű épületei és terei, talán egyedülállóak a világon. Temesvár rangos soknyelvű város volt. Édesapám sok nyelvet beszélő, olvasott, a zenét szerető és művelő mesterember volt. Jó körülmények között éltünk Temesváron. Az óvodában a német és román nyelvet, legalább is gyerekszinten, testvéremmel együtt elsajátítottuk.

- Miért kellett elhagynotok Temesvárt? 

- 1939-ben édesapám nem volt hajlandó bevonulni a román hadseregbe, a határmenti magyarok segítségével átszökött Magyarországra. Édesanyámmal és a nővéremmel mi maradtunk. Több hónapon át tartó, napi  szintű román rendőrségi zaklatás után azonban kiutasítottak bennünket Romániából és 24 órán belül kellett elhagynunk az országterületét. A vonaton, még a magyar határ előtt, néhány hangosan ordítozó román férfi rontott be a vagonunkba, lehúzták az ablakokat és a bőrőndjeinket valamint édesanyám kézitáskáját kidobálták az ablakon. Amikor újra megállt a vonat, magyarul beszélő katonák jöttek be a vagonunkba, akiktől - az elmondás szerint- megkérdeztem, hogy itt szabad már magyarul beszélni?  Ezután kérésükre elénekeltem még a magyar himnuszt. Így érkeztünk meg a magyar határállomásra, Lökösházára, ahol édesanyám nővére várt ránk, aki Kevermesen volt tanítónő.  Ő vett magához az édesanyámmal és a nővéremmel együtt egészen a háború végéig. A négy elemit ott jártam ki.  Édesapám Pesten maradt, a Horthy-ligeti repülőgépgyárban dolgozott, majd a háború végén eljött értünk Kevermesre. Amikor visszajöttünk Budapestre, a lakásunkban már mások laktak. 

- A háború után sem lehetett könnyű a helyzetetek. 

- A háború után nagyon nehezen indult be az életünk, nagy volt a szegénység és a nélkülözés, nehezen jutottunk lakáshoz.  Szerencsére édesapám a csepeli Shell-olajfinomítónál jó álláshoz jutott.  A cég a magas bérezésen kívül további segítséget nyújtott a dolgozóinak. Gyermekeiket minden karácsonykor felruházták, nyáron pedig nyaralni vitték. Abban az időben élelem alig volt.  Ha lassan is, de talpra állt a családunk. Az iskoláimat a háború után Pesten végeztem. 

- A középiskolai tanulmányaidat is itt folytattad? 

- Először a kispesti gimnáziumba jelentkeztem. Néhány hónap után azonban az igazgató behívatta édesanyámat és közölte vele, hogy a vallásosan nevelt gyerekek az ő gimnáziumának nem lehetnek a tanulói. Szóval útilaput kaptam, de szerencsémre, mert így átkerültem a pestszent- erzsébeti Kossuth Lajos Gimnáziumba, ahol kiváló tanárok tanítottak nyugodt légkörben. Kitűnően érettségiztem és még abban az évben, 1954-ben felvettek az orvosegyetemre. 

- A gimnáziumban döntötted el, hogy orvos leszel? 

- Teljesen véletlen, különösebb előzmény nélküli volt a választásom. Az osztályfőnökünk megkérdezte a diákjait, ki milyen pályára szeretne menni.  Én az orvosit választottam. 

- Egyetemi éveidről kérdeznélek.

- Szívesen emlékszem vissza Magyar Imre belgyógyász és Kelemen Endre hematológus professzorok különösen színvonalas előadásaira. Már medikusként jó kapcsolatba kerültem Kelemen professzor úrral, szerettem a tantárgyát. Nagyon segítőkész volt. Fiatal orvosként is, ha a klinikánkon problémásabb hematológiai eset fordult elő, kérhettem a segítségét, szívesen villamosozott át Budára, a klinikánkra.. Mindig látni akarta a beteget is, nem csak a leleteit. Harmadéves koromban letettem a mentős szakvizsgát és hogy anyagilag segítsem a családot, minden vasárnap 24 óráztam a mentőknél. 

        folytatjuk