AZ INJEKCIÓ HISTÓRIÁJA

 2021.02.15 06:41

injekcio.jpg Nincs olyan nap, hogy a mediákban ne essen szó a vírusról és a vakcinációról.
A vágóképeken már fel se szisszenünk, amikor az injekciót a paciensekbe szúrják. Talán mégis számíthat érdeklődésre az az írás, ami 24 éve a Kór-lapban jelent meg és melyben az injekció históriájáról írt Szállási Árpád.

A gyógyszerek parenteralisan történő bejuttatása a beteg szervezetbe másfél évszázadra sem tekint vissza, ám azóta elképzelhetetlen nélküle az orvosi kezelés. A fecskendő a modern medicina egyik szimbóluma lett, az egyszeri használatos pedig a régiek megvalósult álma.
Mint általában a klinikumok legtöbb alapkelléke, ez is a 19. század elejére vezethető vissza. A nagy francia fiziológus Magendie 1809-ben kísérleti kutyáknak kihegyezett nyárssal nyílmérget juttatott be a parenterális hatás kipróbálására. Az állatok kimúltak, de a dátum belekerült a szakirodalomba.
A párizsi mester egyik tanítványa, A.J. Lesieur doktor 1825-ben módosította a metódust: hólyaghúzóval fellazított bőrön keresztül dörzsölt be gyógyszert, figyelemre nem méltó eredménnyel.
 
Az első oltótűt Lesieur ötlete alapján a szintén francia G.V.Lafargue konstruálta, de az még tömör fémeszköz volt. A varrótű-szerű instrumentumot morfinoldatba mártotta, majd a beteg bőre alá szúrta. Ez is a kísérletezés egyik emléke maradt, mivel kellő dózis híján nem vezetett látványos eredményhez.
 
Az első, bőrdugóval és átjárható tűvel ellátott fecskendőt a lyoni sebész G. Pravaz szerkesztette, de sem  subcután, sem intracután bejuttatásra soha nem használta. Tehát a közhiedelemmel ellentétben nem ő az injekciós kezelés kezdeményezője, noha történetét regények örökítették meg. Eredeti célja volt véralvasztó vaschlorid oldatot aneurysmába fecskendezni, de 1853-ban elhunyt, mielőtt a róla elnevezett gyógyító eszköz elkezdte volna diadalutját.
 
Szerencsésebb honfitársa, L. Behier már gyógyszert is juttatott be.  Az igazi áttörést azonban a skót A. Wood doktor fellépése jelentette. Mai szemmel az egésznek van valami hátborzongató háttere. Amikor az első injekciókat beadták, sem a sterilitással, sem a gyógyszer adagjával nem törődtek. A véletlenen, vagy szerencsén múlott az eredmény. Ahogy a derék Wood doktor 1858-ban írta, miután egy súlyos neuralgiát strichnin adásával sikerült megszüntetnie: " újból soha nem próbálkoztam a szerrel, mert majdnem két embert ölt meg egyszerre, a betegemet, egy idős hölgyet és engemet, az akkor még ifjú orvost, aki ugyancsak majdnem belehalt a félelembe."
 
Korrekt beszámolójával Behier doktor sem maradt el tőle. Idegzsábát kezelt tetemes adag atropinnal, s jelentkeztek a szokásos melléktünetek: rossz közérzet, szédülés, hallucinációk. A franciák és britek versenyéből a németek sem akartak kimaradni. Erlenmeyer coblenzi tanár / akit főleg lombikjáról ismerünk / 1865-ben könyvet írt az injekció subcutanea-ról. Anélkül, hogy Wood prioritását kétségbe vonná, kihangsúlyozta az ír orvos F. Rynd érdemét, aki már tíz évvel korábban sikerrel kezelt arcidegzsábát morfium lokális bejuttatásával.
Wood erről bizonyíthatóan nem tudott. Erlenmeyer többoldalas irodalmi felsorolásából az elsőbbség nehezen bogozható ki, a pálmát mégis skót kollégájának nyújtotta. Fecskendője már fémdugós / majd sterilizálásra is alkalmas /, készült Pravaz halálának évében.
 
Közben a párizsi Valleix tanár leírta a máig róla elnevezett neuralgiás pontokat, Wood doktor ennek alapján végezte a helyi kezelést, már látványos eredménnyel. Injekciós instrumentumát tovább tökéletesítette, kalibrálta, beosztással látta el. Az ópiumcseppeket addig is használták fájdalom-csillapításra, de tartottak a megszokás veszélyétől.  Wood kezdetben arról volt meggyőződve, hogy a  lokálisan  beadott morfium csakis helyileg hat, tehát a mesterségesen előidézett narkománia elkerülhető. Bizarr ötlete volt a morfiumot Sherry italba oldani. Úgy gondolta, nem lesz olyan direkt izgató hatása, mint a tiszta alkoholnak, továbbá nem rozsdásítja úgy a fémrészeket, mint az ópium vizes oldata. Minél vékonyabb tűket készített a szövetroncsolás mérséklésére.
Az injekciózás történetében 1858 az igazi mérföldkő. Wood doktor sikere csúcsán szaklapokban hirdette eljárásának hatásosságát, eredményeit külföldről is visszaigazolták. Ugyanakkor jelentkezett azonban eltérő vélemény is, méghozzá egyik brit honfitársa, Ch. Hunter londoni sebész részéről.
 
Ő kezdetben fenntartás nélkül alkalmazta a lokális anesztéziát, míg észre nem vette, hogy az injekciók helyén tályogok jelentkeztek. Az utókor szemében az  igazi meglepetés, hogy korábban nem számoltak be hasonlókról. Hunter ennek ellenére adta tovább az injekciókat, csak a neuralgiás pontoktól jóval távolabb. Azt tapasztalta, a fájdalom ugyanúgy megszűnik. A londoni sebész ebből új következtetéseket vont le, vagyis be lehet adni távolabb, de akkor nem helyi, hanem általános fájdalomcsillapító hatásról van szó.
Hunter logikája helyes volt, de Wood kezdetben nem hitt a tényeknek. Sajtóvita tört ki közöttük, amelyből természetesen Hunter került ki győztesen. Arra viszont egyikük sem jött rá, hogy itt nem gyógyításról, hanem tünetcsökkentésről van szó. Huntert is elragadta a lendület, s odáig ment, hogy a morfiumot már közönséges nyugtatónak is alkalmazta.
 A mesterségesen előidézett morfinizmus veszélyére a cambridge-i orvosprofesszor Th. C. Allbutt hívta fel nyomatékosan a figyelmet. A következőket írta 1870-ben: " igen sok tanulmányt és jelentést írtak a morfium subcután felhasználásáról itthon és külföldön, de egyetlen olyan közleménnyel sem találkoztam, mely felhívta volna a figyelmet erre a lehetséges veszélyre." Paradox módon tehát a morfinizmus úgy terjedt el, hogy az ópiumfogyasztást akarták kiküszöbölni. Majd a heroin lett a morfin, az amphetamin pedig a barbiturát "  ártalmatlan pótszere." Ahogy az amerikai N. Howard-Jones professzor írja: " az orvostudományt is felelősség terheli a kábítószerek elterjesztésében. "
 Hazánkban Erlenmeyer könyve 1867-ben jelent meg: A gyógyszerek bőralá-fecskendezése címmel, Ledvay Benő fordításában. A terápiás javaslat skálája meglepően széles: általános bántalmak, mérgezések, lelkizavarok, delírium tremens, álmatlanság, hasi görcsök, idegzsábák. Allbutt professzor bizonyára elhűlt ezek olvastán. A szemészet pápája, A. von Graefe is könyvet írt A bőr-alá fecskendezésről a szemészeti gyakorlatban, ám annak nincs polipragmáziás jellege. Magyarul 1869-ben jelent meg, fordította Koller Gyula doktor.
Meglepő, hogy a fertőzés veszélyét nem hangsúlyozták, sőt a német A. Eulenberg tanár alaptalannak tartotta a félelmet. Hunter pedig önmagához híven azt javasolta: változtatni kell gyakran az injekció helyét, így elkerülhető a tályogosodás.
 Egy amerikai orvos, H. H. Kane tanár viszont statisztikai módszerrel mutatta ki a sterilitás  hiányának következményeit. Végül 1885-ben már hivatalos szervek hívták fel a figyelmet a rászokás és a fertőzés nem kívánt lehetőségére. Ettől a dátumtól számítjuk a korszerű injekciózást, melyben  a morfium  csak kezdetben játszott főszerepet. Megjelentek a kifőzhető Luer-féle üvegfecskendők, cserélhető tűkkel, ml-es beosztással és adagoló csavarral ellátva.
Nem árt a keserves kezdetekre emlékezni, amikor naponta dobjuk gyűjtőkosárba az egyszer használatosokat.
 
1997.VII.10
Szállási Árpád dr.