HÍRLEVÉL A DUNA-KANYARBÓL

 2020.11.24 05:08

Vac_szob.jpg Pátkai István főorvos úr a vírus miatt nem mehet, szokása szerint a világ kritikus helyzetben levő országaiba, hogy segítsen, ezért kerékpárral járja a környékünket. Ezúttal már második hírlevelét olvashatjuk.

 

Bicajjal a Duna-kanyarban Vác és Szob között, 2020. október

 

Piliscsabáról fél óra alatt érek a Nyugati pályaudvarra. A Vácra induló gyorsított bringás kocsija még a régi, magas - lépcsős. Fogasok lógnak, itt fixáljuk a bicajt, pókokkal, vagy az első kereket akasztjuk a fogasba. Perceken belül indulok és alig húsz perc múlva a dunaparti nagyvárosban vagyok. Naszályt már a vonatból látom, a mészkőbányászat éktelenkedő tájsebzettségével. Kivárom, míg mindenki leszáll és a lépcsőkön óvatosan én is leereszkedem a bicajommal.

 

 

A vasutállomásról a Duna felé indulok, rendezett utcák, felújított barokk épületek. Megállok a római Szent Péter Bazilika mintájára tervezett, majd az eredeti tervek változtatásával megépített Váci Székesegyház előtt. Szemben a Dóm-mal a gyönyorű teret a püspöki palota épülete zárja.  Mehetnék kérdezés nélkül, de jólesik szóba elegyedni a járókelőkkel.

„Tessék mondani merre találom a diadalívet?” Egy idősebb váci hölgy készséggel szóbaáll velem – „Hát persze, az ország egyetlen diadalíve. ‘Fiatalember’ menjen csak tovább, ‘kerülje el a börtönt’ és máris látja a Kőkaput, aztán bicajút is van.”

Megköszönve figyelmességet, válaszoltam is – „Fiatalasszony, milyen kedves, hogy ezt ajánlja. A börtönt mindenképpen szeretném elkerülni”. Mária Terézia tiszteletére épített didalív alatt hagyom el a várost. A királynő a látogatása elején bizalmatlan volt, nem hajtott át az alagút alatt, megkerülte, de az útja végén látva, hogy még mindig áll, áthajtott.  Én is átmegyek alatta, királyi érzés, bécsi tervezés, stabil magyar építmény.

 

Míg a legutóbbi bringázás történelmi leckékkel ajándékozott meg, itt a Duna balpartján hálával emlékezem néhány barátomra, akik turbulens ifjúkoromban, az egyházainkat elnyomó rendszer idején hitem pislákoló fényét ébresztették, égve tartják ma is. Elmondom az “őszikék”-kel való találkozásomat. Az adatokat pontosítom az internet források alapján, de az információözönben a személyes emlékekeimből és a kirándulás élményéből szerenék valamit visszaadni.

 

Szívesen gondolok Beer Miklós püspök úrra, pályája, tevékenysége, a vele való találkozások és könyvei,  mint sok más keresztény számára számomra is lelki megújulást, példát adnak. Beer Miklós optimista szemlélete, bátorítása, a COVID-19 bizonytalanságában is reményt, kapaszkodót jelent, soha sincs benne keserűség, csalódottság. Egy éve ment nyugdíjba.

 

A jelenlegi krízisről szólva, többek között elmondja: „A járvány után megváltozik a világ. Ez a helyzet megfoszt a megszokott keretektől, ráeszmélhetünk, hogy mennyi lehetőségünk van”. Reméli, hogy a személyes kapcsolataink jobbak lesznek majd, és talán bölcsebbé válik az emberiség. Rendezzük dolgainkat Istennel és egymással. Ne legyünk elbizakodottak, tudatosuljon bennünk, hogy életünk egy ajándék. Több időnk van például átgondolni az életünket. Tanulni kell ebből a helyzetből, közelebb kerülni egymáshoz, jobban átérezni egymás sorsát. Szerinte ez adna a jövőre nézve reménységet, hogy „talán kicsit megszelídülünk”, és jobban odafigyelünk arra, ami tényleg emberré tesz bennünket. Ez a szolidaritás, a törődés egymással és nagy hiba lenne ott folytatni, ahol a járvány előtt abbahagytuk.” - Miklós püspök úr szavait a HVG-nek adott interjúból idézem.

 

Múlóban a késő nyár, de még előbukkan a nap, a szabadba csábít, a bringások családosan is útra kelnek. Vigyázzuk egymást, fontos a visszapillantó tükör, de ezt a fiatal bicajosoknál nem látom, ők ritkán néznek hátra, száguldanak, biztonságosan előznek. A parti korzók, a strandok kiürültek. Ez már a COVID-19 második hulláma, korlátozásokkal. Vác szélén, az ismert Hekk Teraszon is alig vannak.

 

Kismaros után az út jobb oldalán pompás színekkel őszi kikerics díszíti a domboldalt. Feltúnik, hiszen ősszel kevesebb a mezei virág. Megállok egy percre és szakítok néhány szálat az útszéli   virágok közül. Arany Jánossal arra gondolok, hogy talán éppen nekem nyílnak a kikericsek.

 

„…Hiszen az útfélen itt-ott,

Egy kis virág nekem nyitott:

Azt leszedve,

Megvolt szívem minden kedve…” - Epilógus

 

 

Romantikus hangulatomból, spontán, nem teljesen törvénykövető viselkedésemből, mely hiányos botanikai ismereteimre is utal egy fiatal hölgy, “bringás - bajtársnő” térít észre. „Tudja, hogy ezeket a virágokat szent törvény védi, ha elkapják igen komoly büntetésre számíthat.“ Ijedtemben a “nekem nyíló virágszál’ kiesett a kezemből. „Te jó ég, engem itt el is kaphatnak!” A ‘váci fiatalasszony’ jutott eszembe, aki arra intett, hogy kerüljem el a börtönt. Ez a kedves hölgy pedig, ha nem is börtöntől, de komoly pénzbírságról igyekszik megmenteni. Köszöntem a kiképzést. Szóval nem csak a hóvirág, az őszi kikerics is. Utána is néztem az interneten. A védettség mellett kiderült, hogy az útszéli szépség az ország egyik legmérgezőbb virága - a legelő szarvasmarhák elkerülik, de ha a széna közé keveredik. és az állatok megeszik, néhány nap alatt elpusztulnak, egyik népi nevén “kutyadöglesztőfú”. Angol neve kissé pajzánul hangzik - “Naked ladies” - nek hívják a szépséges őszi virágokat.

 

 

Arany János “Őszikék” versciklusát állítólag erről nevezte el. De Apollinaire, kedvenc francia költőm is megörökítette szeszélyes szépségét.

Kikericsek - Les colchiques

Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig

Legelget a tehén

S lassan megmérgeződik

Kikericsek virítnak kékek és lilák

Álmos szemed olyan mint itt ez a virág… - Apollinaire

Radnóti Miklós fordítása

 

Befejezve a botanikai kitérőt még annyit érdemes tudnunk, hogy a magjában kolhicin  alkaloidea van, mely a köszvényes rohamot megszűnteti és a rosszindulatú daganatok növekedését is gátolhatja. Veszélyes, ne használjuk a “kutyadöglesztőfúvet”.

 

Vácot elhagyva Verőce után van Kismaros. Itt éri el a Dunát a Morgó patak és innen indul az erdei kisvasút Szokolya, Királyrét felé, még feljebb a Nagyhideghegyi túristaház, a Csóványos, a Börzsöny legmagasabb csúcsa, ahonnan tiszta időben a Magas Tátra csúcsai is láthatók.

 

Emlékezem ifjukori kirándulásainkra, sízésre a Csóványoson, misére a Magas Tax túristaházban, hitem őrzőire - titkos földalatti egyházunkra, premontrei barátaimra - Fényi Ottóra, Ullmann Péterre, Eördög Lászlóra gondolok, akikkel itt a Börzsöny rejtekén találkozhattam az egyetemi éveim alatt. Ó nem mint premontrei szerzetesekkel, hanem illegalitásban, a katakombaegyházban - Fényi Ottó lakatossal, Ullmann Péter orvostanhallgatóval, Eördög László vegyészmérnökkel, az Országos Borminősítő Intézet borszakértőjével kirándultunk. Fényi Ottó misézett, róla tudtam, hogy világi szakmája mellett pap. Ullmann Pétert hite miatt zárták ki a Pécsi Orvoskarról és Eördög László börtönben is volt “államellenes szervezkedés” vádjával.

 

Berda József verse sokat kifejez az áhitatból, amit annak iején a Magas Taxon átéreztem.

 

Börzsönyi elmélkedés

„Dideregtető ónos eső után a lábat

buktató durva dara szitált reánk az

idegmálasztó csúnya időben s mire

felértünk a Magas Tax oldalába,

már a mennyei fehérség hava

felett ropogott a bakancsunk.

Így békült ki kamaszkodó kedvünk véled

boldogságos Börzsönyünk, mikor

felértünk kedves katedrálisunkba,

kicsinyke hazánk "Jó reménység foká"-ra;

a bűvöletes Nagyhideghegyre. S ahogy

felértünk ezüstben csillogó tetődre; oly

ámulattal teli révületbe estünk, mint

akik sokféle fehér virággal feldíszített

márványoltárt látnak már maguk előtt s égő

szemekkel leborulnak előtte, érezvén: csodák

csodája ez a táj, oly üdvözítő öröm, mely

mindig hadat üzen a hervasztó halálnak.”

 

Kismaros után Kóspallag felé Törökmezőre is aszfaltos út vezet. Klinikai éveim alatt munkatársakkal jártunk itt és emlékezetes focimeccsen közelebb kerültünk egymáshoz. Kohéziót, közösséget építő kirándulások voltak ezek. Juhász Pál professzor úr kapusnak is kiváló volt és Karczag István tanársegéd volt talán a legjobb mezőnyjátékos.

 

Nagymarosnál a hazai karizmatikus mozgalom kiválóságára emlékezem. Balás Béla püspük úrat, a legendás Beton atyát, az ifjusági pasztráció lánglelkű képviselőjét bajóti plébánossága idején, 1978-után, első afrikai utunkról hazatérve ismertem meg. Újra találkoztunk 1987 után, együttműködtünk a Bajóti Karitász Családsegítő Központ  tervezésén, építésén. Balás Bélát 1993-ban nevezték ki Kaposvár első megyés püspökévé. Nyugdíjazása után,  2017-ben meglátogattam, Kaposvár mellett Taszáron.

 

Béla püspök úr “a vészterhes 60-as majd a megalázó 70-es  évek” utáni nagymarosi találkozókról írja - “Új magyar zarándokhely keletkezett a semmiből ingyen, önként, szórakoztatóipar nélkül. Arra született, hogy összefogja, elmélyítse, jó irányba tartsa a magyar Egyház valamennyi irányzatát – írja Balás Béla kaposvári püspök, egykori nagymarosi káplán a negyven éves jubileumát ünneplő nagymarosi találkozó egyháztörténeti jelentőségéről. A hetvenes évek végén kegyelmi tavasz érintette hazánkat.”

 

Én csak egy alkalommal, afrikai útjaim szünetében vettem részt az ifjusági találkozón. Az ökumenikus nyitottság,  Sillye Jenő és Dax - Ferenczy Rudolt, volt esztergomi munkatársam dalai, kisközösségek  fontossága reménnyel töltött el és minden bizonnyal én is ebben a lelkiségi térben  növekedtem volna, ha itthon  maradunk.

 

Visegrádot látom a túlaldalon majd Dömös is feltúnik. Itt emlékezem Balog Zoltán református lelkészre és feleségére Margitkára, akik a Református Iszákosmentő Missziót, az egyik legjobb, a hazai szenvedélybetegek  kezelését vállaló ökumenikus műhelyt alapítottak, és akikhez az esztergomi éveim alatt baráti munkatársi kapcsolatok fűztek.

 

Nagymaros után a Duna-kanyar teljes szépségében tárul elém. Utazásaim során sok szép tájat láttam. Magyarország gyöngyszemei közül ehhez fogható talán a Badacsony vidéke, ahogy Fónyódról nézve látható.

 

Szob előtt még Zebegény alatt tekerek. Itt a hatvanas években drága apósom Baghy Béla agronómusként dolgozott és lovas hintón tizenéves lányait: Gizellát, későbbi feleségemet és Zsuzsa testvérét, sógornőmet a szobi kompon átkelve Esztergomba, majd Piliscsabára vitte kirándulni. A lányok kacagva emlékeznek az átkelés élményére én tudom értékelni apósom ügyességét. Bár olvastam valahol, hogy a lovak jól tűrik a kompoztatást, de hozzáértés, a lovak ismerete, szeretete szükséges ahhoz, hogy a recsegő, ropogó, dübörgő kompon nyugodtan átkeljenek. Átkelés közben a hajózástörténeti csodás invencióra gondolok, a repülőhídra, mely a folyó sodrását fogja igába - így repítve a kompot a másik oldalra.

 

Egy cappucino a kompra várakozva és Pilismaróttól Basaharcon át az esztergomi Szamárhegynél érek a jobb parti bicaj - útra, mely Esztergomba visz. A királyi városból vonattal utazom Piliscsabára - a Pilist megkerülve ismét hazaérek.