ISMÉT LOVAGKERESZTES LETT EGY KOLLEGÁNK!

 2020.11.09 10:24

Toros.jpg „Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetésben részesült: Dr. Törös Péter, a Vaszary Kolos Kórház volt minőségbiztosítási igazgatója, volt osztályvezető főorvosa.” Ez alkalomból gratulálva, egy korábbi beszélgetés szövegét adjuk le újra.

 

 

 

Bár 2007-ben végleg letette a szikét, és nyugdíjba vonult dr. Törös Péter a Vaszary Kolos Kórház sebész főorvosa, a minőségbiztosítási igazgatói funkciót ez év augusztus 1-ig még gyakorolta. Most, hogy új minőségbiztosítási igazgatónk van, Törös Péter végleg búcsúzik a kórháztól. Évtizedekig volt különböző pozíciókban meghatározó személyisége az intézménynek. Amikor elhagyta a sebészetet, egy beszélgetésre kértem. Ezt ismételjük most meg.

 

Tulajdonképpen miért döntöttél úgy, hogy befejezed aktív sebészeti pályafutásodat?

 

Elegem volt abból, hogy a napom és az életem nagy részét betegek, szenvedés és reménytelenség között éljem. Eddigi életem ilyen körülmények közt telt el.

 

Melyik volt az első és az utolsó műtéted?

 

Az utolsóra nem is emlékszem, de az első emléke ma is intenzíven él bennem. Annál is inkább, mert ezekről az időkről egy korrajz szerű memoárt írok. Az első műtétemet 1969. februárjában végeztem és egy lágyéksérv volt.

 

Ki asszisztált?

 

Mátyus Lajos, Ő megtartotta mindig azt a jogot magának, hogy beosztottjai első műtétjénél asszisztáljon, és ez vonatkozott a műtéti típusokra is. Vagyis mikor először rezekáltam gyomrot, akkor is Ő volt a segítőm.

 

Ha már elindultunk a múltba, beszélj arról, hogyan indult a pályád?

 

Én világ életemben sebész szerettem volna lenni, már az egyetem alatt is. Bejártam a fővárosban osztályokra, klinikákra. Akkoriban nagyon komolyan vették a gyakorlatokat. 1967-ben végeztem a Semmelweis Egyetemen. Az Anatómiai Intézetben voltam demonstrátor, majd ott kaptam állást is a végzés után.

 

Hogyan kerültél Esztergomba?

 

Az Anatómiai Intézetben kaptam egy íróasztalt, és valami szörnyű kutatási munkában kellett volna részt vennem. Ez nem nagyon tetszett nekem. Minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy sebészeti álláshoz jussak. Elsősorban a fővárosban gondolkodtam, mivel itt születtem, iskoláimat is itt végeztem. Budapesten azonban nem sikerült helyet találnom, de egy barátomtól azt hallottam, hogy Esztergomban új főorvost neveztek ki, Mátyus Lajos személyében. Beültem a trabantomba, eljöttem Esztergomba. Mátyus Lajos nekem nagyon szimpatikus volt, valószínűleg én is neki. Meg is volt szorulva dolgozó kezekben, és így 1969. január 2-án átléptem a kórház kapuját.

 

Mindig gyakorlatias embernek ismertelek, nehezen tudnálak elméleti pályán elképzelni.

 

Minden túlzott öndicséret nélkül mondhatom, hogy egész életemben a manualitásomból éltem, hamar észrevettem, hogy én sok mindent meg tudok csinálni könnyedén, amit más csak nehezebben.

 

A mai fiatalok már nem ismerhették Mátyus Lajost, aki a Te mestered is volt. Hogyan emlékszel rá?

 

Mátyus Lajos az általam ismert legérdekesebb sebész egyéniség, egy polihisztor volt. Imádta nem csak a sebészetet, az orvostudományt, hanem a tudomány minden területét, a matematikától a biokémiáig, és mindezekhez értett is. Úgy szoktuk emlegetni a kórházban a ’60-as, ’70-es éveket, mint az aranycsapat idejét.

 

Te ismerted ennek a csapatnak a tagjait.

 

Valóban mondhatjuk, hogy aranycsapat volt. Akkoriban egy fantasztikus társaság jött itt össze. Remélem, hogy nem hagyok ki senkit a felsorolásból: Kárpáthy László, a nőgyógyászaton, Russay György, a fül-orr-gégészeten, Halmai Ottó a szemészeten, Kiss Gyula, a bőrgyógyászaton, Marczell István, az urológián, Lélek István a belgyógyászaton volt vezető, Teleki Kálmán, a tüdőgyógyászatot, Patonai János vezette a gyerekgyógyászatot, Mohos Zoltán a laboratóriumot, Kerekes Károly a prosectúrát. Rendkívül tiszteletreméltó főorvosok voltak Ők, és számomra a legnagyszerűbb azt volt, hogy hihetetlen közvetlen viszonyban voltunk egymással. Mindenkit egyenrangú partnernek tekintettek, és ezáltal mindenféle ténykedésünk és találkozásunk kölcsönös szimpátia légkörében zajlott le. A felsoroltak közül már csak Lélek István és Halmai Ottó él, a többiek mind eltávoztak.

 

Akikkel Te együtt jöttél Esztergomba, milyen karriert futottak be, Te kikre emlékszel?

 

Azokra, akik komoly emberek voltak és lettek, szívesen emlékszem ma is: Zámbori János, a nőgyógyászatról, Havasi László, aki az urológián dolgozott, de ügyelt a sebészetre. Amikor ide kerültem, az esztergomi sebészetet Mátyus Lajos jelentette. Itt dolgozott Bethlen Attila és Szerbiából egy magyar fiú és egy adjunktus nő, aki akkoriban távozott a kórházból és talán 2 alkalommal találkoztam vele. Attila, Jóska és én voltam Mátyus Lajos első beosztottjai.

 

Aztán jöttek a többiek, akikről már szót ejtettél.

 

Folytatnám is: Pénzes Pistával is együtt sebészkedtünk, innen indult az Ő karrierje. Kopasz László és Tábori Lajos a belgyógyászatról kellemes emlékeket hagytak bennem. Sok nevet tudnék még említeni, sok nevet pedig már elfelejtettem. Mindenképpen meg szeretnék emlékezni Lamperth Andrásról, aki néhány hónappal később került a sebészetre és néhány hete temettük el. A későbbiekben pedig jól megértettük egymást Teleki Balázzsal, Perényi Pistivel, Hermann Karcsival.

 

Hogyan választottad az orvosi pályát?

 

Családi és ismeretségi körömben nem volt orvos. Apám jogász volt, az Ő életét a világháború és az azt követő évek kettétörték. Az orvoslás felé a szüleim tereltek, az volt az elgondolásuk, hogy egy jogásszal mindent meg lehet tenni, de egy orvos akár a háborúban is orvos. Szerintem ez nem egészen így van. Engem mindig vonzott az, hogy ott legyek, ahol valami történik. Márpedig a sebészetben mindig történik valami.

 

Ugyanakkor pályád során nem ragadtál le a műtőasztal mellé, hiszen mindig közéleti ember is voltál.

 

Mindig úgy éreztem, hogy van bennem annyi energia, ami nem csak a munkahelyemre, hanem a közéleti szereplésre is elegendő.

 

Mióta ismerlek, mindig vezető voltál. Most, hogy a műtéteket abbahagytad, a minőségbiztosítási igazgatói feladataidat folytatod.

 

Messzire nyúlik vissza ennek a magyarázata. Kisiskolás korom óta él bennem egy vezetői szellem. Volt egy általános iskolai osztályfőnököm, aki 21 évesen kezdett el minket tanítani. Ő, amikor elbúcsúztunk – olyan volt, mintha Anyánk lenne – azt mondta: arra vigyázz Péter, ha az életbe Te nem kerülsz vezetői pozícióba, akkor boldogtalan leszel.

 

Boldog ember lettél?

 

Többnyire igen.

 

Egy vezetőnek vannak barátai?

 

Hogy általában vannak-e, azt nem tudom. Nekem megadatott az a szerencse, hogy megválaszthattam a baráti körömet, másrészt olyan barátokra találtam, akikre illik is ez a szó. Elsőként említeném gyermekkori barátomat, Hetényi Andrást, aki a székesfehérvári érsebészeti osztályról ment nyugdíjba. De említhetném Dzsinics Csabát, akivel az egyetemi évek óta kötnek össze baráti szálak. Itt a munkahelyemen is kialakult egy olyan baráti társaság, akikre mindig számíthattam, nemcsak a szórakozásban, hogy csak Teleki Balázs, Perényi István, Dinnyés József, Pák Gábor és Hermann Károly nevét említsem.

 

Érsebészettel foglalkozó barátodról emlékeztél meg. A mai esztergomi sebészetnek számos specialitása van, ebből egyik az érsebészet. Ennek a profilnak a kialakításában Neked is szereped volt.

 

Bizonyos értelemben igen. Mátyus Lajos Littmann Imrétől került Esztergomba. Ő tanított és lehetőséget adott, hogy e területen tovább képezzem magam. A ’80-as évek elején, amikor Hetényi András barátom ott elkezdte az érsebészetet, az első embolektómiát egy szombati napon én csináltam az Ő asszisztálása mellett.

 

Beszélgetésünk elején említetted, hogy memoárt írsz. Néhány rövid írásod már megjelent a Kór-Lapban is. Honnan ez a fajta érdeklődés? Hogyan jön össze a szike, és ha tetszik az irodalom?

 

Egyszerűen azt hiszem, senkinek sem szabad beszűkülnie egy mesterségbe. A kultúra kikapcsolódást nyújt, amit ki kell használni. Mindig olvastam, jó könyveket olvastam, és ezek a művek az emberben óhatatlanul a saját életével kapcsolatban is gondolatokat keltenek és ezeket néha leírtam.

 

Emlékeztünk az aranycsapatra. Ők sok mindent átadtak nekünk. De hová jutott a mai orvoslás?

 

Mi valahogy nem tudtuk továbbadni azt, amit kaptunk.

 

Mennyire vagyunk ebben felelősek?

 

Szerintem ez a láng a társadalom fejlődésének tüzén hamvadt el. Ide jutottunk. Nem érzem a felelősségemet. Én ugyanúgy viselkedtem és viselkedek a beosztottjaimat, mint velünk tette azt Mátyus Lajost. Megpróbáltam tanítómesteri módszereit, mentalitásait tovább vinni. De egyre inkább azt kellett tapasztalnom, hogy más a mai érdeklődés.

 

Egy sebésztől közhelyszerűen meg kell kérdezni, hogy hány műtétet végzett pályája során?

 

9.700 körüli a műtéteim száma, de ennek sokszorosát asszisztáltam.

 

Van még egy közhelyes kérdésem. Ha újra kezdhetnéd, mit csinálnál másként?

 

Nem voltam elég szorgalmas, ha az lettem volna, többre vihettem volna. Mondok egy példát. Amikor Mátyus Lajos nyugdíjba vonulása után felmerült, hogy ki legyen az utóda, én a dorogi sebészet osztályvezetője voltam. Sinka Gábor, az akkori igazgató, felajánlotta nekem az állást. Megköszöntem, de 3 nap gondolkodást kértem. Végülis 2 dolgok miatt nem tudtam elfogadni. Az egyik bizonyos személyi kérdések megoldását jelentette volna, a másik az volt, hogy nem tudok angolul. Ha újra kezdhetném, ezt biztosan pótolnám.

 

Hogyan telnek a nyugdíjas napjaid?

 

Ezekre, a napokra tudatosan készültem. Rendkívül jól érzem magam, kialakítottam az életemben egy laza rendet. Olvasok, írogatok, zenét hallgatok, teniszezem és a ház körül is van munka. A leendő nyugdíjasoknak üzenem, hogy ez egy jó állapot.

 

Köszönöm a beszélgetést!

 

Osvai László dr.