STOFFÁN GYÖRGY: TRIANON 100. - AHOGY ÉN ÉRZEM.

 2020.05.25 15:11

stoffan.jpg Életem legszebb pillanatai, legnagyobb fájdalmai és leginkább gondolkodásra késztető időszakai Erdélyhez és a Felvidékhez kötnek. Édesapám miszlókai származása a Felvidékhez, Kassa környékéhez, édesanyám családjának immár semmivé vált birtokrészei Pozsonyhoz, Horvátjárfaluhoz kötnek.


Budai svábként nevelkedtem, de fiatalkoromban néhány erdélyi diákkal volt szerencsém megismerkedni, és jött az első nagy szerelem, a barátságok, a kézfogók, amelyekre meghívtak… az esküvők és a temetések… és soha nem éreztem, hogy külföldön vagyok.

Kassán éppúgy otthon voltam és vagyok, mint Csíkban, Pozsonyligetfalun, Torján vagy Kézdivásárhelyen. És ez ugyanolyan fájdalom, mint amekkora öröm. Mert ez a hazám. Csakhogy… az ember, ha ebben a szemléletben látja a hazáját, akkor bizony sokkal nagyobb fájdalom magyarnak lenni, mint amekkora öröm. Sokkal nagyobb felelősség is és sokkal nagyobb teher is – emiatt.

Mert látja-e valaki azok közül az amúgy lelkes magyarok közül – akik Csíksomlyón a nyeregben a pünkösdi mise alatt rántott húsos zsemléjüket eszegetik, s büszkék arra, hogy évente egyszer megjárják magukat a „határon túl” –, amit én látok, hallok, tapasztalok, a havonta megjárt erdélyi, felvidéki útjaimon?

Betérnek-e honfitársaim a romtemplomba, ahol egykor Botticelli ecsetje simogatta a frissen vakolt szentély falát? Van-e borzasztóbb látvány annál, mint amikor a magyar lelkű ember romhalmazok között bolyong, s tudja, hogy ott barokk kastély volt?

Van-e keserűbb dolog, mint végignézni a mezőn, ahol tudva tudom, hogy magyar emberek százai nyugszanak név és mindenféle jelzés nélkül, mert a megszálló hatalom válogatás nélkül ölte halomra őket… (és ilyen névtelen temető bizony akad minden égtájon ebben a Kárpát-hazában…)

Fáj-e minden magyar szíve, amikor az apró gyermek épp csak megszólal, és magyarul köszön, magyarul gondolkodik, s azt hiszi, jó helyre született… s csak négy-öt évesen rémlik fel neki, hogy a haza mindössze a ház, amelyben él, szüleivel, rokonaival?

Látták-e a csonka hon polgárai azt a félelmet, amely az elmúlt száz évben oly sokszor fehérre festette a magyar arcokat, mert ilyen-olyan hivatal, szerv vagy csak egy nacionalista járókelő belekötött… Szembe nézett-e a jó magyar polgár, aki torkaszakadtából üvölti a Székely himnuszt – persze nem rossz szándéktól vezérelve – olyan lelkésszel, pappal, aki magyarsága miatt Ilaván vagy Zsilaván megjárta a poklok poklát? …

Trianon? Lezárt száz év? Nemzeti összetartozás? Ünnep? NEM! Minden magyarnak száz éve tartó nemzeti gyász, nemzeti megalázottság, pusztító ámokfutás, szörnyű kín ez!

Negyvenöt éve járom a Kárpát-hazát, s amikor beszívom a levegőt, amely éltette rokonaimat a Felvidéken, amely birtokainkon egykor átsuhanó szellőként, esőt hozó viharként nevelte, edzette a termést, amely vitte a körmenetek magyar népénekeinek hangját… belesajdul a szívem. Mert ez a vihar, ez a levegő belemosta a történelem folyamába a mi magyar hazánkat. A magyar szót, a magyar kultúrát, a magyar imát, a magyar dalt… s ami régen büszkeségünk volt, azért száz éve már csak pofonokat, kínokat vagy halált kapunk. Pedig nem követtünk el semmilyen bűnt, amelyért ezt érdemelnénk.

S amikor Erdélyt járom, s látom a múlt romlásnak indult, vagy már lerombolt épületeit, megtapasztalom, hogy a magyar szóért legjobb esetben is köpés, primitív megjegyzés jár, lelkem mélyén kardot rántok. Amikor ezernyi panaszt hallok, amikor látom a rablás nyomait – a lekopaszított hegyoldalakat, a sárba taposott magyar zászlót, a levert „Községháza” feliratot, a lefestett helységnévtáblákat, a magyar intézmények és birtokok visszaállamosítását… a tehetetlen düh fog el.

Ám mégsem ezek a legártóbbak, nem ezek a legrosszabb tapasztalataim. Hanem az, amikor a magyar a magyar ellen dolgozik anyagi érdekből, fenyegetettségből, vagy csak egyszerűen bárgyú ostobaságból. Amikor gyermekét idegen nyelvű iskolába íratja, mert akkor jobban érvényesül, amikor legyint, ha valamilyen pusztításról, épületbontásról vagy iskolabezárásról hall… vagy amikor a személyes szabadság megcsonkításába is belenyugszik, mert abból nem lehet baja… Amikor nem mondjuk ki, mi fáj, amikor titkoljuk azoknak a neveit, akik tehettek erről a szenvedésről, s akik ma is tehetnek róla.

Amikor hiszünk a liberális hazudozásnak és feladjuk saját jövőnket, mert – abból nem lehet baj… s amikor a gyásznapot nemzeti összetartozás napjaként emlegetjük, nehogy megsértsük azokat, akik minket száz éve tűzzel és vassal „sértegetnek”.

Valami tehát nem őszinte. Valami csikorog a gépezetben, az oktatásban, a társadalom nemzeti elkötelezettségében, hitében és identitástudatában. Miközben Bukarest nemzeti ünneppé tette minden román állampolgár számára Trianon gyásznapját, addig Budapest nemzeti összetartozásról beszél, és azt ünnepli június negyedikén. Egy magyarországi politikai párt és az MVSZ pedig apolitikus és meggondolatlan, de eredményt aligha hozó módon, ártva a nemzet idegen főhatalom alatt élő részének, nagy hangon hirdeti, hogy felülvizsgáltatja a trianoni diktátumot. Az efféle olcsó politikai fogások sok esetben többet rontanak a magyarság helyzetén, mint amennyi haszonnal járnának sikerük esetében… hiszen nincs kivel felülvizsgáltatni, és nem is Trianont kellene felülvizsgáltatni, hanem 1947. február 10-ét, azaz, a párizsi békét.

Ám, végre egyet elértünk – ha igaz. A Kárpát-haza minden harangja megszólal június negyedikén.

Harminc éve, amikor a Magyar Keresztény Nemzeti Unió nevében magam kértem Paskai érsektől, hogy e napon legyen megemlékező szentmise a bazilika előtt, és szólhassanak a harangok, Paskai bíboros politikai hangulatkeltésre, nacionalizmusra és irredentizmusra hivatkozva utasította el kérésemet. Ma már szólhatnak a harangok… Igaz, sem Bukarestig, sem Nándorfehérvárig nem hallatszanak el… – talán, ha Pozsonyban, a koronázótemplom harangját meghallják…

Mi magyarok pedig, nem lévén komoly, határozott és erős hangunk, a nemzeti összetartozás napjával egyetemben, szép csendesen kiveszünk Európa népeinek térképéről.

Hiszen amíg örvendezünk, hogy az Eucharisztikus Kongresszusra jön Bergoglio is, addig a Felvidék maradék magyarjainak nincs magyar püspöke, a csángóknak tilos a magyar pasztoráció, a Szent László alapította váradi egyházmegyét kettévágta a Szentszék, Márton Áront elfelejtette boldoggá avatni Csíksomlyón Róma püspöke, s talán Mindszenty is addig vár a sorára e kérdést illetően, amíg az összes felterjesztett szlovák, román és szerb főpap el nem nyeri a mennyei mércével mérve aligha értékes oltárra emelést.

Száz év ezernyi magyar halottjáról, megaláztatásáról, máig tartó ütlegeléséről való megemlékezés ideje van… ám, a zászlókat ma már nem eresztik félárbocra, s a vitézi rend is jót bálozott e gyászév farsangján…

Ám az égiek valahogy csak elintézték, hogy ne lehessenek tömegrendezvények kettőezer-húsz, június negyedikén, a Kárpát-hazában… Mária országában – se pro se kontra.

Ha szerencsénk lesz, talán módot találunk arra, hogy egy gyászistentiszteleten, gyászmisén részt vehetünk ezen a napon… a magyar nemzet közös gyásznapján, itt a Kárpátok gyűrűjében.

Én pedig továbbra is járom azt a csodálatos Kárpát-hazát, amelyet sváb őseim választottak 1713-ban, de nem a sváb ősök immár muszlimmá vált bajor anyaországa miatt fáj a szívem, hanem azért a kicsi magyar gyermekért, aki – Miszlókán és Zágonban egyaránt –, mosolygó szemecskéivel rám tekint, és magyarul köszönt… Mert száz év alatt a régi gyávaságból, megfelelni akarásból semmit sem tettünk értük! Pedig sokat tehettünk volna…

Nekem ez fáj a legjobban ezen az évfordulón…

Írta:

Stoffán György

2020.05.18.