CSALÁDORVOSAINK: DR. SÖRÖSS TAMÁS

 2020.05.25 14:27

Seress_6.jpg Új sorozatot indítunk, melyben a város és a térség családorvosait szeretnénk folyamatosan bemutatni az olvasóinknak. Ők sohasem voltak irigylésre méltó helyzetben. Most a járvány idején különösen aggódhatunk értük! Ismerjük meg őket és munkájukat.

-Lassan-lassan csökken a járvány. Hogy látod, mint családorvos, milyen tanúságai vannak ennek a pandémiának?

 

- Először egy nagy megdöbbenés volt mindenki részéről, hogy ilyesmi elérhet minket. Akármennyire jöttek a hírek a szakmai szervezetektől, az emberekben bizonytalanság uralkodott. Ez egy teljesen új jelenség volt, szokatlan, váratlan történés, minőségében és mennyiségében is. Úgy látom, hogy a szakmai szervezetek, akik ki voltak jelölve, stratégiailag jól kezelték a helyzetet. Ez abban is megnyilvánult, hogy minket, családorvosokat nem hozott zavarba, el voltunk látva kellő információval és a védekezésre felkészülhettünk. Időben megjelentek a szakmai tájékoztatások, amiből fel tudtuk venni az események ritmusát, menedzselni tudtuk a feladataink azon részét, amely ránk lett bízva. Úgy érzem mára letisztult a kép, túl vagyunk a dolgok nehezén. Azt mondhatom, hogy kicsit nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Szerencsére elkerültük a tömeges járványt, ami ott lógott a levegőben. Azt hiszem, ha így maradnak a járvány adatairól szóló tendenciák, akkor a vírusvédekezésünk sikertörténet lesz.

 

- Lesz-e valami pozitív „haszna” az egészségügy szempontjából ennek a járványnak. Gondolok itt arra, hogy a tapson kívül a jövőben az egészségügyben dolgozók nagyobb megbecsülését hozza majd? Racionálisan fog átalakulni az egészségügy az alapellátásoktól a kórházi ellátásokig?

 

-A megbecsülés nagyon fontos és ráférne már erre az ágazatra. Úgy érzem, amikor baj van, és a társadalom megéli kiszolgáltatott helyzetét, mely még az egészségesekre is vonatkozik, hivatásunk presztízse felértékelődött és remélem ez így is marad. Közvetlen szakmai haszonnak érzem a kommunikáció átalakulását és az eddigi határozatlan, nehézkes kommunikációt felváltotta egy bürokráciától mentes, egyik napról a másikra döntést hozó attitűd. Sok olyan ésszerűtlen, bürokratikus akadályt  szabadítottak fel, pl. a szakorvosi javaslatokkal kapcsolatban, amit mi, háziorvosok, több szakvizsgával dolgozva mindig is sérelmeztünk.

 

- A szakorvosi javaslatok kérdése mögött azért jól felfogott finanszírozási megfontolások is állnak.

 

- Bizonyára, de a túlszervezett, túladminisztrált járóbeteg forgalom a jövőben racionálisan lecsökkenhet és ez a szakellátásnak is hasznos lehet. A továbbiakban azt remélem, hogy az alapellátás is egyre ésszerűbb lesz. Az elektronikus tér használatára pillantok alatt rákényszerültünk és szerintem az átállás jól sikerült. A betegek is sokat tanultak. A betegforgalmat csökkenteni lehetett. Eddig, ha kellett, ha nem a betegek jöttek a rendelőbe.  Ez a jövőben talán változni fog és valóban csak a szükséges megjelenésre korlátozódik.

 

-Szentgyörgymezőn beszélgetünk. Neked volt itt pozitív eseted?

 

Igen, de a beteg „nagyvárosi” volt. A járvány elejét egyfajta pánik jellemezte, vírus szezonban, ha egy beteg kettőt köhintett és láza volt, már rögtön koronavírusosnak hitte magát, de a vele kapcsolatba kerülő egészségügy is.

 

- Mióta dolgozol Szentgyörgymezőn?

 

Közel 20 éve költöztem ide és apám praxisát vettem át.

 

- Innen indultál és ide jöttél vissza?

 

- Alapvetően vizivárosi vagyok, 11 évig nagyszüleim házában éltünk, majd Petőfi Sándor utcába költöztünk. Onnan kerültem Debrecenbe az egyetemre.

 

- Középiskolában egyértelmű volt, hogy orvos leszel?

- Nem. Alapvetően természettudományos érdeklődésű vagyok, de sok minden más érdekelt és érdekel ma is. Óhatatlan volt a családi indíttatásom. Én még a Kádár rendszerben nőttem fel. Biztos pontnak tűnt apám hivatása, mely egyfajta létbiztonságot is jelenthetett a jövőmet illetően. Bár az Iparművészeti Főiskolában is gondolkoztam, végül, amikor be kellett adni a papírt, az orvosi mellett döntöttem, így kerültem Debrecenbe.

 

- Miért nem a SOTE-t választottad?

 

-A nagyvárosi életformát én ösztönösen nem kedvelem. Nagy a nyüzsgés, elidegenítő a környezet. Mindig is vidékinek tartottam magam. Kevesebb, de tartalmasabb kapcsolatokra vágyom.

 

- Debrecen is nagyváros. Budapest után a legnagyobb.

 

-Igen, de Debrecennek volt egy vidékies, mezővárosi jellege is. 18 évesen kerültem oda, egy vadidegen környezetbe. Nagyon kellemes tapasztalatokat szereztem az ott élőkkel kapcsolatosan is.  Ugyanakkor számomra az alföld egyhangúságot jelentett, hiányoztak a hegyek, a Duna. Amikor az évvégeken hazaköltöztem és megláttam a Mátrát, akkor már otthon éreztem magam.

 

- Az egyetem milyen nyomokat hagyott benned?

 

- Jó a kérdésed, mert visszatekintve értékelődtek fel bennem, ahogy látom azt az értékvesztést, ami ma történik. Az egyetemen mindenki rendkívül korrekt volt. Nagy tudású, tapasztalt professzorok oktattak. Mindig helyén kezelték az embert. Sohasem éreztem, hogy emberileg kifogásolható magatartást mutattak volna bárki irányába. Következetesen, magas szinvonalon  oktattak és vizsgáztattak. Ma is elismeréssel adózom az ott tapasztalható oktatói magatartásnak. Ezt a mai oktatásból hiányolom. Örülök, hogy Debrecenben végeztem, büszke vagyok rá.

 

- Nyilván nem a végzéskor döntötted el, hogy családorvos leszel. Mi a családorvoslásod története?

 

- Naív módon közelítettem meg a választásomat. Mindig is volt kézügyességem, azt gondoltam sebész leszek. Sebészeten is helyezkedtem el. Amilyen idealisztikus várakozással indultam, menet közben  egyre jobban megerősödött bennem a gondolat, hogy nem áll hozzám közel.  3 év után úgy döntöttem, hogy más területet választok, ami alkatomnak jobban megfelel.

 

-Nagy dolog, ha az ember átlátja, hogy rossz úton jár és tud változtatni.

 

- Volt merszem változtatni és átváltottam a radiológiára. Vizuális típus vagyok és akkoriban a ’90-es évek körül volt felfutóban ez a terület. Sebészként is jártam radiológiai fórumokra és azt láttam, hogy ott már a XXI. századra készülnek. Megjelent a CT, az MRI, az ultrahang. Ez engem nagyon érdekelt. Szerettem az esztergomi röntgenben dolgozni. Sokat tanultam Gréger főorvosnőtől. ’96-ban szakvizsgáztam és ma is radiológus lennék, ha akkor Esztergomban lett volna CT. Úgy éreztem, az esztergomi osztályon akkor van jövőm, ha CT-vel is foglalkozhatok. Apám közben feltette a kérdést, elmenne nyugdíjba, kell-e nekem a körzete?

 

-Nem lehetett könnyű a döntésed!

 

Nem is válaszoltam neki rögtön. Átgondoltam és úgy éreztem, CT nélkül hátránnyal indulok a szakmában és végül átvettem Apám praxisát. Magam ura lettem, úgy szervezhettem a munkámat, ahogyan szerettem volna. Azóta persze változott a világ. A ’90-es és a 2000-es évek gyakorlatilag állandóan változást hoztak. Az indulásnál a háziorvoslásnak presztízse volt, aztán az addigi vonzerőt jelentő dolgok leépültek. Családorvoslásom alatt is megtartottam a radiológiát mind a mai napig. Dolgoztam a helyi CT-ben,  Pestre jártam MRI továbbképzésre. Évekig működtem Telkiben is. Amikor „soknak” éreztem a háziorvoslást, ott volt a radiológia és fordítva.

 

-Hogyan élted meg Te és a betegek Szentgyögymezőn, hogy apád praxiást vetted át?

 

- Azt gondolom zökkenőmentes volt az átmenet. Igyekeztem az elvárásoknak megfelelni, ugyanakkor meghúztam bizonyos határvonalakat. Nem az a régivágású háziorvos vagyok, aki fogja a táskáját és körbejárja a területét. A mai viszonyok – háttérben a központi ügyelet, SBO – között ezt megtehetem. A pihenőidőmben nem vagyok szolgálatban. Ezt a betegek többsége megértette és akceptálja.

 

-Lehet, hogy csak a múlt szépíti meg az emlékeket, de régen Esztergomban a háziorvosok egy összetartó közösséget alkottak. Ezt a közösséget ma nem látom.

 

- Elment egy korábbi generáció, jöttek hál’ Istennek fiatalok. Az a fajta személyes kapcsolat, amely a régiek közül megvolt, az ma már nem valósul meg. Izolálódunk, több a munka, más életformát élünk. Mások a szociális érintkezési formáink. A kollegialitás azonban nem veszett el. Bármelyik háziorvos kollegával kapcsolatosan elmondhatom, hogy ha kéréssel fordulok hozzájuk, soha nem tapasztalok elutasítást.

 

-Az internet nyilvánosságából tudom, hogy szabadidődben fantasztikus bútorokat restaurálsz, illetve készítesz. Hallhatnánk erről a hobbidról?

 

- Ez a hobbi nekem a másik életem. Teljesen véletlenül alakult így. Az egyetem elvégzése után kezdődött. Sétáltam a Szent Tamás hegyen és egy házra ki volt írva: antik bútorok javítása. Mudrák Rezső bácsi dolgozott ott, akit én nem ismertem és váratlan ötletnek engedve bekopogtam és bementem. Szerettem volna megtanulni politúrozni. Nagyszülői hagyatékból van 1-2 régi bútorom. Rezső bácsi végtelenül nyitott és barátságos volt. Nem zárkózott el, befogadott. Ott ragadtam. A mester próbálgatta, hogy mit tudok, és mit lehet kihozni belőlem. Hosszú évekig jártam fel hozzá. Vizsgadarabként egy komplett bútort kellett készítenem. Ezután azt mondta: „Most már nem inas vagy! Felszabadítalak!” Kialakítottam magamnak a nagyszülői házban egy műhelyt. Újítottam fel ismerősöknek is antik bútorokat. 2016-ig kontár voltam, ekkor egy OKJ-s tanfolyamot elvégezve szakmunkás lettem. Ebben a munkában van egy kis evolúció is. A fa meghozta, hogy vassal is kellett foglalkozni. A régi bútorokhoz zsanérokat, vasalatokat  nem lehet kapni, azt elő kell állítani. Szép lassan a lakatosi munkákban is elmélyültem.

 

-Jelenleg mivel foglalkozol?

 

- Még kamasz koromban  voltunk egyszer Tákoson. Nagyon megtetszett a templom  festett, fa mennyezete. Most, hogy megvan a technikai hátterem hozzá, elkezdtem kazettás famennyezeteket festeni. Felvettem a kapcsolatot múzeumokkal. Irodalmat szereztem hozzá és idősebb szakemberekkel is konzultáltam. Nagyon élvezem ezt a munkát. Ez is egy olyan terület, ahol   lelassulok a mindennapi rohanásban és fel tudok töltődni.

 

- Családi hagyomány nálatok, hogy nem csak a szakmában, hanem más területek megismerésében is elmélyültök. Apád nagy művészet pártoló, gyűjtő, Te pedig alkotó vagy.

 

-Apámnak nagyon sokat köszönhetek. Kisgyerek korom  óta mindenhova vitt. Vele együtt botlottam olyan dolgokba, melyek ma már komoly emlékek. Barcsay Jenő bácsival sokszor találkozott apám és én hallgattam az öreg mestert. Micsoda előadásokat tartott! Miháltz Pali bácsi is ilyen művész volt. Olyan értékálló  gondolatokat fogalmaztak meg, melyek ma is hatnak rám.

 

- Magányodat tudod feltölteni, - mondtad. Mennyire vagy magányos?

 

- Ezt pozitív értelemben mondtam. Szemlélődő magányos vagyok, és tartalmasan tudom megélni az egyedüllétet. Köznapi értelemben nem vagyok persze egyedül, boldogan élek a családommal.  Két gyermekem van. Feleségem Tóth Marianna, szintén orvos. Együtt végeztünk Debrecenben. Ő nyíregyházi. rendszeresen járunk a Nyírségbe kirándulni is, szeretem azt a tájat. Réka lányom közgazdászként kezdett dolgozni. Balázs fiam 17 éves, ő még akármi lehet. Legyenek boldogok, találják meg a számításukat, azt kívánom.

 

-Van-e bakancslistád akár szakmailag, akár más területet érintve?

 

- Szakmailag a status quo-t szeretném fenntartani. Nagy terveim már nincsenek. Amit szerettem volna elérni, a magam elvárásai alapján, azt elértem. Szeretném tovább menedzselni a családomat. Nyugdíj után pedig, amit alig várok, ha egészségem engedi, akkor tovább élem a második életemet.

 

Köszönöm a beszélgetést!

 

Osvai László dr.

2020. május