A VASZARY CSALÁD (11)

 2020.05.11 08:47

piroska.jpg Géger Melinda  „Egy művészcsalád hányattatásai a XX. században” című tanulmánya a Vaszary család történetével foglalkozik. ( Megjelent a Somogyi Múzeumok Közleményei-ben 2008-ban). A szerző engedélyével folytatólagosan közöljük az írást.


A nyugatra menekült színészek Európa különböző országaiban és városaiban várták, hogy rendeződjék a helyzetük. Magyar színház alapításának igényével sokan Argentínába vándoroltak ki, köztük Páger Antal és felesége, akik 1948. június 12-én alapították meg a Magyar Színjátszó Társaságot buenos aires-i lakásukon. Vaszary Piroska, aki családjával csak később települt Argentínába, 1948. novemberben csatlakozott hozzájuk. A Magyar Színjátszók Társaságának olyan neves tagjai voltak, mint Szeleczky Zita és Páger Antal. Igényes programot állítottak össze, és éveken keresztül tartós magyar színházi életet teremtettek az argentin fővárosban.

 

A társulat 1954-ig dolgozott együtt, majd útjaik kettéváltak: 1955-ben szűntek meg. A társulat belső vitáit részben Szeleczky és a többi tag között kialakuló szemléleti különbözőség okozta. Szeleczky, a Nemzeti Színház egykori tagja, kizárólag magyar klasszikusokat akart játszani, míg a többiek, akik a magánszínházak egykori sztárjai voltak, jobban ismerték a kikapcsolódni vágyó közönség igényét. Szórakoztatásra a Vaszary-darabok voltak legalkalmasabbak: műsorukat 1949-ben Vaszary Féltékenység c. művével kezdték, melyet a szerző kifejezetten a társaság számára írt az emigrációban. Később is nagy gondot jelentett az előadható darabok szövegé- nek a beszerzése. Vaszary János, aki a társulat gyakori házi szerzője volt és esetenként rendezői feladatokat is ellátott, az Argentínában spanyol nyelven ment darabok szerzői jogát Piroskáéknak adta át.

 

A Magyar Színjátszó Társaságból 1955-ben kiszakadó kisebb társulatok vendégjátékra ellátogattak több közeli országba, így játszottak Uruguay fővárosában, Montevideóban és ritkábban Venezuelában, Caracasban is. „Képzeljék, amióta emigráns vagyok, először van pénzem. Tudják, úgy érzem magam, mint- ha turnékra járnék a régi magyar területekre.  Csak nem Kolozsvárott és nem Kassán lépek fel, hanem Caracasban, meg Santiagóban…”  Santiagóban, Chile fővárosában, ahol Vaszary Piroska 1952-ben szerepelt, élményeiről így számolt be:

Mind jó magyarok, végre egy kolónia, ahol a magyarok szeretik egymást, nincsenek különálló csoportok, egy lélek, egy akarat az egész santiagói magyarság…”. „Nem volna semmi baj – sóhajtja Vaszary Piri – csak Magyarország ne volna olyan messze. Hogy legalább a szél elhozhatná a föld üzenetét. Mert a lélek velünk van. Sosem éreztem ezt jobban, mint Chilében, amikor előadásomra összezsúfolódott minden magyar – még az ország legtávolabbi részeiből is jöttek jelképesen – és levélben váltottak

Az 50-es évek közepén Vaszary Piroska néhány évre Venezuelában telepedett le, ahol 4-5 ezer fős magyar kolónia élt; tagjainak nagyobb része a második világháború után, a kisebb 1956 után érkezett. Caracasban 1957 körül megalakították meg a Vaszary Piroska Színésztársulatot. Az évek során több mint 30 előadást rendeztek fiatalok közreműködésével. 1961 után Vaszary Piriék Észak-Amerikába, Torontóba költöztek.

A színésznőről ezután hosszú időn keresztül nem érkezett hír Magyarországra. Ezalatt a színésznő megbetegedett: a családjában oly gyakori súlyos gyakori betegség sújtotta. „A Piri már olyan súlyos állapotban jött haza (Spanyolországba – szerző) A Pipi (Vaszary Piroska lánya – szerző) akkor továbbutazott, és ott- hagyta nekem Madridban a Piroskát. Hogy menjen Pálmára. Már úgy jött, hogy a repülőgépen mentem ki, és akkor hazavittem, másnap ment csak a repülőgép, Borzasztó rossz állapotban”.  64 éves korában halt meg a spanyolországi Palma de Mallorca szigetén – kilencven éves édesanyja házában, családjától távol.

 

A Vaszary család története jellegzetesen követi a magyar társadalomban lezajló változásokat. A falusi társadalomból a polgárosodás hullámának sodrában felfelé törekvő család részben paraszti, részben kispolgári képviselői a faluból a városba, majd a fővárosba kerülve a modern nagyvárosi kultúra vonzáskörébe kerülnek. A kért világháború közti korszak „úri” középosztályának tagjaiként reprezentálják a magyar művészértelmiség sorsát, jellegzetes törésvonalait. Életüket szinte kivétel nélkül a hazai törte derékba: újrafelfedezésük napjaink- ban zajlik.