A VASZARY CSALÁD (5)

 2020.02.17 10:00

Gadanyi.jpeg Géger Melinda  „Egy művészcsalád hányattatásai a XX. században” című tanulmánya a Vaszary család történetével foglalkozik. ( Megjelent a Somogyi Múzeumok Közleményei-ben 2008-ban). A szerző engedélyével folytatólagosan közöljük az írást.

Gadányi Jenő festőművész (Budapest, 1896. március

28. – Budapest, 1960. február 29.)

 

Vaszary Mihály elsőszülött leánygyermeke, Vaszary János legidősebb nővére, Katalin szigorú asszony volt, akit nem a művészetek iránti fogékonyságáról ismertek. Gadányi József budapesti hivatalnokhoz ment felesgül, akitől négy gyermeke született.  A második gyermek, Jenő tehetséges, a képzőművészetek iránt érzékeny fiú, aki nagybátyjához hasonlóan a festőművészi pályát választotta. érdemes megemlíteni Jenő öccsét, a nálánál pár évvel fiatalabb Józsefet is, aki műgyűjtő volt és szerette a modern képzőművészetet.

 

Szülei anyagi lehetőségeik szerint támogatták művésznek készülő gyermeküket a pályakezdésben:

„Jenőt a család véleménye nem érdekelte, ügyeikben sem vett részt… Emberi vonatkozásban ez hiányt jelentett, ezáltal elkülönült, és magányos maradt… Mindannyian csodabogárnak tekintették, de szerették és törődtek vele – furcsa természetén semmi kivetnivalót nem találtak. Szülei és testvérei úgy gondoskodtak róla, mint egy kiskorú gyermekről. Képei miatt különösen édesapja sokat zsörtölődött vele: lássa be, így nem lehet festeni, mert nem lesz belőle semmi, ilyen műveken legfeljebb derülnek az emberek. Türelmesen és jóindulattal szólt hozzá – Jenő hallgatott, nem vitatkozott.” József nevű testvére szintén vonzódott a művészetekhez: ő volt az egyetlen, aki a családban értette Jenő művészi törekvéseit. édesanyjuk a falon elhelyezett festményeket inkább a berendezéshez tartozó dísztárgyaknak tekintette. Gadányi Jenő diákéveit az I. világháború szakította meg. 18 éves korában behívták katonának, katonaként megsebesült, maláriát kapott, ami egészségét élete végéig megviselte. Csak gyógyulása után érettségizhetett, ezután iratkozott be a Képzőművészeti Főiskolára. 1923-ban szerzett  művészi és tanári diplomát. Mestere anyai nagybátyja, Vaszary János volt. Főiskolás kora óta, 1920-tól kezdve szerepelt kiállításokon. Képeit Rippl-Rónai javaslatára 1925- ben díjazta a Szinyei Társaság: ez volt Gadányi életében művészetének egyetlen és utolsó hivatalos elismerése. 1927-ben Párizsba utazott tanulmányútra, ahol a kor legnagyobb francia mestereinek munkáit eredetiben is láthatta. Párizsban  unokatestvére, Vaszary Gábor fogadta, aki segített eligazodni a nagyvárosban.

 

Gadányi 1926-ban egy társasági összejövetelen ismerkedett meg későbbi feleségével, Mallász Margittal (1903–1984). „Sokan voltunk fiatalok, hosszú asztal körül ültünk, könnyed, felületes hangon beszélgettünk érdektelen dolgokról. Az ósdi díványon, szüntelenül pipázgató házigazda mellett foglalt helyet egy nálunknál valamivel idősebb férfi. Nem vett részt a társalgásban,

csak szúrós tekintetét járatta körbe. … Miért nem vegyül a többiek közé, miért tesz úgy, mintha felettünk állna? …Valami csodabogár lehet, állapítottam meg.. Vörösesszőke haja, átható tekintete, fürkésző magatartása különösen hatott. Láttam, őt sem érdekelte a társaság, csak ült szótlanul, elgondolkodva az öreg Radics bácsi mellett.” Mallász Margit művelt, intelligens társ, aki szívvel lélekkel a festő mellett állt nehéz éveiben is. Két gyermekük született: Éva és Nóra. A család hosszú időn keresztül jobbára Gadányi Jenő tanári fizetéséből élt: a festő a fővárosi iparostanonc iskolában kapott tanári állást. Szűkös anyagi helyzetükön a Gadányi család alkalomszerű segítsége jelentett némi könnyítést.

 

A 20–30-as években Gadányi szoros kapcsolatot alakított ki a magyar művészet progresszív képviselőivel. Kezdetben Kernstok köre és a „Nyolcak”, majd Kassák folyóirata, a „Ma” köré csoportosuló konstruktív festők képezik baráti körét. Különösen szoros kapcsolat fűzi Kassák Lajoshoz, Vedres Márkhoz és Kállai Ernőhöz. 1929-től Drégelypalánkon töltötték a nyarakat, ahol a Gadányi szülők családi házat vettek: a vidék motívumai megjelentek képein is. Mivel szerette a környezetváltozást, családjával viszonylag gyakran költöztek egyik helyről a másikra: a Böszörményi úton, majd a háború alatt az Orbánhegyi úton béreltek lakást. Gadányit a háború alatt hadnagyként többször behívták rövidebb idő- re katonai szolgálatra. A háború zaklatott éveiben – ha tehette – a munkába menekült. Drégelypalánk nyugodtabb körülményei enyhülést nyújtottak maga és családja számára.

 

A háború után a Művészeti Tanács támogatásával Békásmegyeren kaptak házat: 1946–53 között – élete egyik legtermékenyebb korszakában – ez a falusi környezet ihlette a festő monumentális alakjait és tájképlátomásait. A falusias, vidéki  környezet  „kolostori magányosságában” festett vagy tevékenykedett a házat körülvevő kertben. A második világháború utáni szabadabb, optimizmustól duzzadó szellemi légkörben rövid ideig úgy tűnt, Gadányi művészete elismerést nyer: 1946. október 4-én az Iparművészeti Főiskolán kapott tanári állást. A progresszív művészek egyik tagjaként csatlakozott az Európai Iskola művészcsoporthoz. 1947-ben a Művészboltban legújabb grafikáiból, 1948-ban az Ernst Múzeumban nyílt kiállítása. A jövő bíztatónak látszott, kiállításainak pozitív visszhangja volt. Pályájának alakulását azonban kettétörte a kommunista hatalomátvételt követő új, dogmatikus művészetpolitika. Mint „átkos nyugati formalistát”, állásából egyik napról a másikra elbocsátották. Békásmegyeren és Óbudán ajánlottak számára általános iskolai rajzoktatói beosztást. Három hónapos gyötrő tépelődés után nyugdíjazását kérte. A főiskolai tanári állás elvesztése után a következő újabb csapásként kellett megélnie az újonnan szerveződő művészeti életből történő kitaszítottságot. A Képzőművészek Szövetsége, mint „nyugati orientációjú, dekadens festőt” nem vette fel tagjai közé, és megszűnt számára a kiállításon való szereplés lehetősége is. „Minden erőmmel ellenálltam a szennyes áradat sodrának, és elindultam a magamba fordulás hét évig tartó, tövisekkel, szakadékokkal terhes útján”– írta naplójában.

Az 50-es évek kitaszítottságában a súlyos megélhetési gondokkal küszködött a család: a művész Gádor István keramikus műhelyében óra- bérért agyagvázák festésére kényszerült. 1953 nyarán visszaköltözött családjával Budapestre. A Bartók Béla úton, budai műtermében a munkába feledkezett. Bensőségesebb kapcsolat csupán néhány festőbarátjához, Bene Gézához, Márffy Ödönhöz, Vaszkó Erzsébethez fűzte. A művészetpolitikában 1956 után lezajló olvadás hozza meg művészete számára az elismerést: elsőként a 1957-es Tavaszi Tárlaton mutathatta be műveit, majd némi kárpótlást jelentett az 1957-es műcsarnoki, illetve 1958-as kiállítása a pécsi Janus Pannonius Múzeum ban. Gadányi az 50-es évek második felében már sokat betegeskedett: művészetének újrafelfedezését így nem sokáig élvezhette: 1960. február 29-én hunyt el.    ( folytatjuk)