KÖSZÖNTÉS 85. SZÜLETÉSNAPON!

 2019.09.02 16:25

ambrusilona.jpeg Az Orr-fül-gégészeti Osztályunk egykori főorvosát dr. Ambrus Ilonát 85. születésnapján, egy a nyugdíjba vonulásakor készült riport ismétlésével köszöntjük! Isten éltesse!

Dr. Ambrus Ilona 1977. január 30-án került a Vaszary Kolos Kórházba. 1980-tól a Fül-Orr-Gége osztályvezető főorvosa volt. 60 évesen 94. december 31-től ment nyugdíjba.

 

- Egy hónapja éli a nyugdíjasok életét, milyen érzés?

- Nagyon rossz, mert érdekes módon nem a kórház, mint intézmény hiányzik, hanem a betegek. Annak ellenére, hogy háromszor egy héten itthon változatlanul rendelek. Hiányzik az állandó készültségi állapot, mely eddigi életemet jellemezte.

 

- Mi a véleménye arról a tényről, hogy intézményünkben a női vezetők 60, a férfiak pedig 65 éves korukban automatikusan megválnak osztályuktól?

- Tőlem a kórház igazgatója írásban megkérdezte, hogy mikor óhajtok nyugdíjba menni, én azt írtam válaszomba, hogy 60 éves koromban. Úgy gondolom a manuális szakmában dolgozó embernek, akkor kell elmennie, amikor még magas szinten tudja csinálni, a szeme jó, a keze nem remeg. Mindazonáltal abszolút diszkriminatívnak tartom a női orvosokkal szemben, hogy a nőknek 60, a férfiaknak pedig 65 évben határozták meg a korhatárt.

 

- Engedje meg, hogy az eddigi életpályáját önkényesen két részre osszam. Az Esztergom előtti és az esztergomi szakaszra. Először az előbbiről kérdezném, tehát az indulásról és az 1980-ig terjedő évekről.

- Egyedüli gyerek vagyok. Apám közgazdász, az anyám iparművész, majd a háború után a családi háztartás vezetője volt. Érettségi után rögtön felvettek a Pécsi Orvosi Egyetemre. Az első években nem voltam nagyon jó tanuló, mert az NB I-ben kosárlabdáztam, és a tanulást és a sportot elég nehéz volt szinkronba hozni, de később az összes klinikai szigorlatom - a szemészet kivételével - jeles volt.

 

- Milyen elképzelései voltak az egyetem utáni évekről?

- Először Mosonyi professzorhoz szerettem volna kerülni belgyógyász tanulónak, vagy esetleg Győri professzor úrhoz, a szülészetre. A negyedik évtől kezdve mind a belgyógyászati, mind a szülészeti klinikán tevékeny munkát végeztem. Nagyon sok önbizalmat és egy életre való útravalót adott az itt végzett munka. Az egyetem befejezése után az említett professzorok fogadtak is volna, de tekintettel arra, hogy „rossz családba születtem” ezért úgy döntött egy harmadfokú 13 tagú Minisztériumi Bizottság, hogy menjek el Dobára tüdőgyógyásznak, vagy Szentesre elmegyógyásznak. Végül is Miskolcra kerültem a gégészetre. Az orvostudomány ezen területét akkoriban nem különösen kedveltem, és a városban egy rendkívül szigorú főnök Dévald József fogadott. Szóval nem voltam kimondottan boldog. 27-en laktunk egy lazarettből átalakított épületben, 1 fürdőszobával és 2 mellékhelyiséggel. Olyan sártengeren közlekedtünk, hogy reggelente a cipőink beragadtak a sárba és a hátul jövő adta előre azt. 1300 forintos fizetésünket két részletben kaptunk. Azonban az tény, hogy akkoriban a Szent Péter kapui kórházban a legszínvonalasabban a Gégészet működött, és bár később átmehettem volna a Belgyógyászatra is, de úgy döntöttem, hogy gégész maradok.

 

- Nem bánta meg?

- Utólag sem bántam meg. Az évek folyamán kiderült számomra, hogy a gégészet majdnem egyszemélyes szakma. Csak a nagy nyaki és még néhány más műtét kíván komolyabb asszisztenciát. Pályám során sokszor voltam magamra utalva, és így egyedül is el tudtam látni a feladataimat.

 

- Mikor, hogyan került el Miskolcról?

- Miskolc számomra abban az időben olyan volt, mint a deportálás. Tekintettel arra, hogy családom Pesten élt, mindent elkövettem, hogy eljöhessek onnan. 1963-ban ez sikerült. A Központi Katonai Kórházba kerültem, mint polgári alkalmazott, dr. Alpár Pálhoz. 4 évig dolgoztam vele, az osztályán nagyon jól éreztem magam, és rendkívül hálás vagyok akkori főnökömnek, aki az orvoslás humánumára tanított, ami abban az időben nem volt divatos. A hallásjavító műtéteket akkor kezdtem tanulni, majd önállóan végezni. Szerencsémre itt is, mint az első munkahelyemen, rengeteg műtétet kaptam. 1966-ban kerültem az Uzsokiba. Poliklinikai rendszerben dolgoztunk, elsőként az országban dr. Ranki Ernő vezetésével. A Május 1. úti rendelő főorvosaként 7 orvos munkáját irányítottam, és az osztály profiljának megfelelően a daganatos betegek műtéteit is elsajátítottam.

 

- Ismerte-e korábban Esztergomot?

- Igen, egyetemista korunkban rengeteget játunk ide, például a strandra, mert akkor még ez egy virágos, nagyon kedves hely volt. Nem gondoltam volna ez idő tájt, hogy férjemmel együtt itt telepedek majd le.

 

- Hogyan ismerte meg férjét, hisz együtt költöztek Esztergomba?

- Egyetemre együtt jártunk és eszünk ágában sem volt összeházasodni, de amikor lekerültem Miskolcra, ahonnan férjem származott úgy gondoltuk jobb, ha összeházasodunk. Miután pedig férjem az esztergomi Urológiai Osztály vezetője lett, bár kezdetben nem akartam elhagyni budapesti munkahelyemet, de a kétlaki élet hosszútávon nem ment, ezért én is leköltöztem. Az akkori kórházvezetés háromszor idézett maga elé azzal, hogy Russay főorvos egymaga nem tudja ellátni az osztályt, jöjjek segíteni. Kétszer mondtam nemet, azzal az indokkal, hogy ez az osztály túl kicsi ahhoz, hogy két főorvos számára. Harmadszorra Dr. Erdős Zsigmond kórházigazgató kérésére végül igent mondtam.

 

- Mit kell tudnunk az esztergomi Gégészet múltjáról?

- Dr. Kis Ernő a Sebészeti Osztályon belül kezdett kisműtéteket végezni és az ő helyére került ide dr. Russay György. 1960-ban alakult ki a jelenlegi helyén az önálló Fül-Orr-Gége Osztály, mindössze 21 ággyal. Nem nagyon lehetett fejleszteni, hisz az épületben jelentős területet foglalt el a Patológiai Osztály és a Szemészeti rendelő.

 

- Milyen volt a 70-es évek végén az esztergomi Gégészet?

- Múlt századi állapotok uralkodtak itt akkoriban. Az orvosi szobában egy kád volt, égre nyíló, állandóan nyitott, kis ablakkal. A betegek és a személyzet egy deszkával elválasztott WC-re jártak. Az orvosok, ha diót vagy szalonnát raktak le a földre egeret tudtak fogni az orvosi szobában.

 

- Hogyan emlékszik vissza a Russay főorvos úrral eltöltött közös néhány évre?

- Komolyabb személyes konfliktusra nem emlékszem, és egy alkalommal például, amikor egy önmaga adta injectió után súlyos anaphylaxiás állapotba került, én láttam el és nem elképzelhetetlen, hogy ekkor az életét mentettem meg.

 

- Visszatekintve az elmúlt évekre az Ön vezetése alatt mi változott meg a Gégészeten, amire Ön büszke, és saját tevékenységének tekinti?

- Rövid időn belül, miután átvettem az osztályt személyes kapcsolatok révén sikerült másfél millió forintot szerezni, amiből a szociális helyiségeket, az orvosi szobát, a konyhát rendbe- hoztuk. A proszektúra távozása után bővíteni tudtuk az osztályt. Adminisztratív rendet teremtettem. A szakmában alkalmazott új műtéteket késedelem nélkül bevezettük. A vidéki kórházak közül mi szűrtük először rendszeresen, szakasszisztensekkel az újszülötteket és kisiskolásokat. A műszerezettséget az elmúlt 5 évig sikerült állandóan fejleszteni. Az elmúlt időszakban azonban már lényeges fejlesztés nem történt. Nehezen tudom elfogadni, hogy osztályvezetőknek kell fontos műszerek beszerzéséért kilincselni, ez másoknak lenne a dolga.

 

- Osztályvezetői tevékenysége alatt igen sok beosztott kollegával dolgozott, mi lehetett az oka a nagy fluktuációnak?

- Kétségtelen, hogy az első időben a szakvizsga letétele után sokan távoztak. Nem kaptak lakást, nem tudtak a városban letelepedni. Hiába próbáltuk legalább azt elintézni, hogy a fővárosból gyors járatú buszok járjanak. Így a kollegák napi 3-3,5 órát buszoztak, és reális letelepedési esélyük nem volt. A viszonylag nagy fluktuáció ellenére az itt dolgozók pályafutását most is figyelem, és vannak közülük, akik rendszeresen jelentkeznek is.

 

- Ha újra kezdhetné, van olyan, amit másképp csinálna?

- Semmit sem, mert a betegellátásnak mindig alárendeltem személyes érdekeimet, és ezt soha nem tudnám másképp csinálni.

 

- Milyen főnöknek tartotta magát?

- Nehéznek. Az évek során rájöttem, hogy a fegyelem alapvető fontosságú. Egy sebészeti szakmát csak fegyelemmel és odaadással lehet csinálni, és ezt meg is követeltem, nemcsak magamtól, hanem beosztottjaimtól. Persze ez nem volt népszerű feladat. Mindenkor törekedtem arra, hogy az esztergomi lakosság ugyan azt az ellátást kapja, amit a budapestiek. Ezért lényegesen többet vállaltam és vállaltattam, mint kellett volna egy városi kórházban. Az orvoslás egy hierarchikus foglalkozás. Az élet olyan rejtélyeket hozhat elő, amit csak úgy sikerülhet megoldani, ha van valaki, aki már látott hasonlót. Ezért is szomorúnak tartom, hogy a kórházban a főorvosi és a másodorvosi kar között nem nevezhető optimálisnak a kapcsolat.

Ezt a szakmát csak úgy lehet csinálni, ha az orvos egyéni érdekeit teljes mértékben háttérbe szorítja. Nem lehet úgy csinálni, hogy négy óra van és szaladni kell a gyerekért miközben vérzik egy beteg.

 

- Jelentett-e pályája során előnyt vagy hátrányt az, hogy férje is kórházi osztályvezető főorvos?

- Annyi előnyt jelentett, hogy amikor másodorvos nélkül maradtam Ő jött át asszisztálni a nagy gégeműtétekhez.

 

- Volt vagy van e valamilyen hobbija?

- A közvetlen betegellátás öröme volt a hobbim, én mindig a kórházban éreztem jól magam. Személyes megbecsülésnek és megtiszteltetésnek tudtam be, ha valaki hozzám fordult. Ezen kívül, ami éltetett talán az utazás, a nyelvek és a szép tárgyak szeretete.

 

- Milyen tanácsot adna a kezdő fiataloknak?

- Két fontos dolgot szeretnék elmondani. Először is az válassza ezt a hivatást, aki tudomásul veszi, hogy hosszú-hosszú ideig nagyon szegény lesz és reggel 8-tól másnap reggel 8-i g kell dolgoznia. Másik fontos tanácsom lehetne, hogy tanulni kell, dolgozatokat írni, a nevüket szerepeltetni, mert még a második szakvizsga is kevés. Ha valaki akármilyen dolgozatot is megír, lehet, hogy csak összeollózza, akkor is legalább 26 egyéb forrásmunkát kell megismernie.

- Hogyan tervezi a nyugdíjas éveit?

Én egyszerre tanultam meg németül és magyarul, de az évek során kevés lehetőségem volt a németet gyakorolni. A közeljövőben elmegyek egy nyelvtanfolyamra, majd egy angol szinten tartó kurzusra szeretnék jelentkezni, és ha ez is megvan, akkor a francia intézetben francia nyelvet fogok tanulni. Úgy gondolom, hogy az öregség ellen nem csak a mozgás, hanem a mentális foglalkoztatás és a tanulás is nagyon fontos.

Köszönöm a beszélgetést!

Osvai László dr.