TRIANON 2019.

 2019.05.28 10:25

trianon.jpg A nemzeti gyásznapra József Attila 3 versével emlékezünk

Nem, nem, soha !

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret !

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !

 

Ha eljő az idő  –  a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő  –  a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő  –  erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !

 

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk !  –  Az lesz a viadal !!  –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival !

 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk  –  hisz magyarok vagyunk !

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk !  vagy érte meghalunk.

 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen !

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !

 

 

2.

 

Pogányos hitvallás magyarul

 

Hol vagy erős pogány sereg,

Hős Vata, bálványos berek ?

Hol alszol bátor Bocskay ?

Kossuth dicső csapatjai ?!

 

A bősz magyar vér nem buzog ?

Mint gyáva, hitvány koldusok

Könyörgünk már az életér’ ?

Hadúr öszvérként mendegél ?

 

Ó nem, ilyet ne higgyetek  –

Hadúr itt van közöttetek,

Hadúr a roppant Őspogány

Üget sötétpej vadlován.

 

Szegődjünk hát nyomába mi

Gyávaságot irtani,

Álljuk helyünket emberül  –

Ki küzd megél, más elmerül.

 

Megáll Isten, meg a világ,

Gyönyörrel bámul ily csudát,

Hogy vasököllel ha akar,

Szabad s egész lesz a magyar.

 

3

 

Bús magyar éneke

 

 

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

Valami kis kopott ember énekelget  búsan, árván

Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

Régi honát, testvéreit  –  mást se tehet  –  siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon,

S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed !

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.