ELMARADT MAGYAR ORVOSI NOBEL-DÍJAK

 2021.10.11 10:02

NB_dij.jpg Amikor elismeréssel adózunk az új Nobel-díjasok munkájának, talán nem érdektelen, ha megismételjük Szállási tanár úr több mint 20 évvel ezelötti írását az elmaradt magyar orvosi Nobel-díjakról. 
 

Az orvostudomány legnagyobb kitüntetését 190l-ben osztották ki először, így az 1865-ben elhunyt Semmelweis Ignác mellőzését aligha kérhetjük utólag számon. A történet ismeretében különben sincs arra garancia, hogy minden idők legnagyobb horderejű felismerését a Svéd Akadémia e díjjal honorálta volna.
 Egyrészt, mert a választás nem volt mindig szerencsés (Koch esetében igen, Fibiger rákelméleténél nem), másrészt az anyák megmentőjét effajta sikerek nem érdekelték. 
 Más a helyzet viszont a zseniális Fodor Józseffel, aki a Nobel-díj odaítélésének első esztendejében hunyt el. Szakirodalmi adat (l. az amerikai Lechevalier professzor mikrobiológia-történetét), hogy ő írta le elsőként a vérsavó baktériumölő képességét, amely alapját képezte a komplementkötési reakció vizsgálati jelentőségének, valamint a szérumterápia bevezetésének, amelyért Behring 1901-ben az első díjazott lehetett. Fodor József tisztába volt felismerésének jelentőségével, eltérően a későbbi tanszéki utódának, Rigler Gusztávnak rendkívül érdekes megfigyeléseitől, vizsgálataitól, aki azonban sajnos elfelejtette a miért kérdést feltenni, amiért majd Fleming új korszakot nyitott a gyógyítás történetében. Rigler Gusztáv ugyanis még a század elején leírta a Duna vizének vizsgálata közben, hogy ahol sok a coccus, ott kevés a gomba, és megfordítva. Hogy a baktériumtelepek legnagyobb ellensége a penészgomba, ezért a tenyészkultúrák beoltásánál óvakodni kell a penészes "szennyeződéstől", mert elpusztítja azokat. Eklatáns példája a nagy tudományos felfedezés (ma már érthetetlen) elmulasztásának. 
 Egészen másképp járt Fodor József kongeniális kortársa: Hőgyes Endre. Ő már száz évvel ezelőtt kikísérletezte a labirintus izgatása következtében beálló asszociált szemmozgások idegmechanizmusát, majd halála után, 1913-ban a tanítványai németül is megjelentették, mégis a magyarországi születésű, de magát osztráknak valló Bárány Frigyes kapott érte az első világháború kitörése évében Nobel-díjat. 
 Gyenge vigasz, hogy ez sem tartozik az aranykoszorús felfedezések első sorába. Mégis, ez a "szemérmes koldusnak üres a tarisznyája" népi mondás igazságát példázza.
 A következő elszalasztott Nobel-díj már Jeney Endre nevéhez fűződik. Ő 1923-ban mint Rockefeller-ösztöndíjas, a New York-i Columbia Egyetemen a Jobling professzor vezetése alatt álló kórtani laboratóriumban azon korszakos felismerést tette, hogy a mesterséges véreztetéssel anaemizált kísérleti állatokon fehérjementes májkivonat etetésével a vér reticulocyta-szintjének szignifikáns regenerációja észlelhető. Sajnos az ösztöndíj akkor csak egy évre szólott, s a még Szegeden dolgozó páratlan intuícióval és ambícióval dolgozó tanársegéd eredményeit anyanyelvén 1925-ben az Orvosi Hetilap hasábjain közölte. A cikk címe:"A vérregenerációról histogenetikai szempontból", mely furcsa és pozitív jelenségek elméleti magyarázatát kereste. Amikor másodszor sikerült ösztöndíjat szereznie, eredményeit 1927-ben már angol nyelven is publikálta egy amerikai lapban. 
 Csakhogy időközben furcsa, bár a tudományos világban nem szokatlan dolgok történtek. Jeney után került Jobling intézetébe Minot és Murphy, ők ismerték a magyar tudós eredményeit, s"pimasz amerikai praktikummal" (de nem praktikával) azoknak rögtön a gyakorlati alkalmazhatóságát keresték. Meg is találták Whipple professzor segítségével, az anaemia perniciosa kezelésében, miért végül 1934-ben ők kapták a Nobel-díjat. 
 Ám a terápiás mechanizmust sem Minot és Murphy, sem a jelenséget kétségtelenül először észlelő és közlő Jeney nem tudta akkor helyesen értelmezni. Ez a kortárs Castle érdeme, bár a koszorús elismerés őt is elkerülte. Vigasztaló jelzésként, hogy ez a sors néha a nagy népek fiait sem kíméli.
 Az említett példa mégis pregnánsan illusztrálja, milyen előnyt jelent egy világnyelven történő közlés, mint a néha legelemibb etikai normákat is mellőző publikációs"rámenősség", a nagy adag szerencséről nem is szólva.
 Amit Jeney elveszített, azt Szent-Györgyi visszanyerte, a Pittsburgh-i King professzorral szemben, a hexoronsav identifikálásánál. Relph W. Moss könyve bizonyítja dokumentumokkal (Albert Szent-Györgyi and the Battle over Vitamin C), milyen szerencsés húzás volt nagy tudósunk részéről, hogy eredményeit rögtön a "Nature" szerkesztőségének küldte el. A Karolinska Institut azóta is ezt a folyóiratot figyeli a Nobel-díjra jelöltek kiszemelésénél.
 Végül, de nem utolsó sorban, egy újabb kudarc ugyancsak Szegedhez kötődik. Itt dolgozott Szent-Györgyi és Jeney mellett századunk harmadik legtehetségesebb kutatója, ifj. Jancsó Miklós.
 Neki sikerült először az arzenobenzol intracelluláris behatolásának és hatásmechanizmusának kimutatása, a máj Kuppfer-sejtjeinek szelektív bénítása, valamint a RES védő szerepének akkori legkorszerűbb összefoglalása egy nagy monográfiában.
 Végzetes tévedése volt az akadémiának (ezt a felterjesztő Issekutz professzor e sorok írójának többször kifejtette), hogy mindezt német nyelven tették közzé, amikor a tudományos világ"eszperantója" már véglegesen az angol volt. Mindez 1956-ban történt, amikor a világ ránk nem tudományos szempontból figyel.
 Ez volt talán az utolsó esélyünk, hazai földről. Azóta maradt a Spéter Erzsébet díj, a gátlástalan tv-reklám, vagy az elvándorlás.
 A kép nem túl hízelgő, bár a valóság sem az.
 Maradt a tisztes orvosi ténykedés lehetősége, mert korszerűségről csak a megfelelő műszerezettség mellett beszélhetnénk. Ám ez sem kevés egy ilyen schizoid világban.
 A múltban nagyobb sikereink és nagyobb kudarcaink voltak. "Historia docet", tartja a latin mondás, ami a mi hivatásunkra talán fokozottabban érvényes.
 És e téren sem vagyunk "egy nemzetnél sem alábbvalók".
  
Szállási Árpád dr.
1991. december