KERTAI PÁL: JÁRVÁNYOK ÉS JÁRVÁNYÜGY A XIX.SZÁZADBELI MAGYARORSZÁGON 1.

 2021.09.13 12:09

Kertai_Pal.jpg 1000 év járványtanának és járványügyének históriáját kell néhány oldalra sűríteni, ami elkerülhetetlenné teszi a szubjektív válogatást, és az igazságtalan mellőzést. Ennek tudatában, valamint tapasztalataim birtokában kezdtem el írni az ismertetést, kérve az olvasó szíves megértését.

A reformkorabeli, majd a szabadságharcot követő évtizedek Magyarországában ismét megváltozott a járványügyi helyzet: a pestis már nem jelentetett gondot, a himlő még igen, de a század utolsó évtizedeiben már visszaszorulóban volt, míg a syphilis tovább terjedt ugyan, de heveny formája átalakult idült, elsősorban idegrendszeri szövődményekkel járó formába. Ugyanakkor új világjárványok törtek be az országba, mint amilyenek a cholera, a gümőkór és a diphteria.
A cholera hét nagy pandémiája közül az első még nem jelent meg Magyarországon, de a második már igen és 1831 júniusában robbant ki. Egykorú leírások szerint a Tiszán lefelé hajózó, sót szállító tutajosok hurcolták be Galiciából. A járvány először a Felvidéket sújtotta, majd az Alföld felé fordult és átcsapott a Dunántúlra. Becslések szerint a járvány két éve alatt mintegy 500 ezren betegedtek meg, és 240 ezer volt a halottak száma. Mind a járvány okozta rémület, mind a járvány kitörését követő kemény hatósági intézkedések tömeges lázadáshoz vezettek, amely a Felvidéken volt a legkiterjedtebb. A kormányzat a lázadás leverésére br. Eötvös Ignácot küldte, aki a lázadók vezetői közül 150 embert végeztetett ki. A harmadik cholera pándémia, amely 1846-ban kezdődött és 16 éven keresztül tartott, a magyar szabadságharc két éve alatt látogatta meg hazánkat. Bár a járvány hírére Országos Cholera Elleni Bizottság létesült, nem tudta megakadályozni sem a járvány betörését, sem annak elterjedését. Ez utóbbit elősegítette, hogy a kórházi ágyakat a sebesültek foglalták le, hogy a honvédség állandó mozgásban volt, és mindezt betetőzte a cholerával fertőzött orosz csapatok beözönlése. A többlet-halálozási mutatók alapján kiszámítható, hogy a harmadik pandémia alatt a mai Magyarország területén akkor lakó 4,2 millió lakos közül mintegy 200 ezren betegedtek meg, és ebből 100 ezer volt a halottak száma. A járvány ezután még két alkalommal látogatta meg hazánkat: 1866-ban és 1872-73-ban. Ez utóbbiban a történelmi Magyarországon 450 ezer volt a megbetegedettek, és ebből 190 ezer a halottak száma.
A magyarországi gümőkor megjelenéséről és kezdeti terjedéséről csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. Annyit biztosan tudunk, hogy történelmi és irodalmi nagyjaink közül számosan betegedtek, vagy haltak meg "mellbetegségben" és az irodalmi művekben is feltűnő a "tüdővész"-ben elhunyt regényalakok nagy száma, hogy Balassa János 1856-ban új eljárást ajánl a gümős ízületi gyulladás gyógyítására és 1863-ban Gebhardt Lajost egyetemi magántanárrá habilitálják a "mellkórok ismerete és gyógyászata" tárgykörből. Az első megbízható adatok azonban csak az 1881-87-es esztendőkből valók, amikor az orvostársadalom nagy megdöbbenésére kiderült, hogy a gümőkóros halandóság 410 %ooo volt - ez Európa egyik legmagasabb arányszáma - ami évente 70 ezer halottat és az ebből számított 400 ezer beteget jelentett. Ennél jóval magasabb volt az arányszám a fővárosban, ahol 1859-ben százezer lakosra 650 gümőkóros haláleset jutott, míg 1880 körül ez az arányszám 800 %ooo -re növekedett. Evvel a tuberculosis az egyik legsúlyosabb népegészségügyi problémává vált.
Bár a diphteria hazai megjelenéséről "hártyás torok gyék" néven már a XVIII. század végéről tudósítottak, kiterjedt és nagy letalitású járványokat csak a XIX. század második felében észleltek. 1876 és 1880 között fordultak elő az első járványok, főleg az Alföldön és Erdély keleti megyéiben: 1878-ban már 14.000 esetet jelentettek. 1890-től kezdve a diphteria a legpusztítóbb gyermekbetegséggé vált hazánkban, így 1892 és 1895 között évente 30.000 gyermeket vesztettünk el, ami az 1896-1990-es évekre a még mindig igen magas évi 12.300-ra csökkent.
A felsorolt három nagy járványon kívül még számos fertőző, táplálkozási és ipari ártalomról tudunk, amely tovább rontotta a magyar nép egészségi állapotát. Itt említjük meg a gyermekágyi lázat, a hastyphust, a maláriát, a trachomát, a nemi betegségeket, a rachitist, az endémiás golyvát, a higany-, ólom- és foszformérgezéseket, és nem utolsó sorban az egyre terjedő alkoholizmust. A dolgozat terjedelme itt sem engedi meg ezek ismertetését, inkább a járványok elleni védekezésről kívánunk részletesebben szólni.
A század egyik legnagyobb vívmánya, hogy immár teljes erővel folyik a hazai orvosképzés, előbb latin és német, 1844-től magyar nyelven. Az első tanári nemzedék két legkiválóbb alakja a járványok elleni teendőket is ismertető Rácz Sámuel (1744-1807) és a himlőoltások jelentőségét elsőnek felismerő Bene Ferenc (1775-1858); míg a második nemzedék olyan tanárokkal dicsekedhet, mint a gyermekágyi láz eredetének és a kórházi fertőtlenítés szükségességének felismerője, Semmelweis Ignác (1818-1865); a cholera, majd késöbb a gümőkór elleni küzdelem apostola, Korányi Frigyes (1828-1913); az első magyar közegészségtani intézet alapítója, a levegő, a talaj és az ivóvíz járványterjesztő szerepének vizsgálója, az immunitástan előfutára, a közegészségügyi-járványügyi laboratóriumi hálózat megálmodója, Fodor József (1843-1901); vagy a veszettség elleni oltóanyag tökéletesítője, Högyes Endre (1847-1906). Itt kell megemlíteni, hogy a század második felében az egyetemen már rendszeresen előadták a bacteriológiát is, igaz nem külön tanszéken, hanem a kórbonctan (Petrik Ottó), az általános kórtan (Hőgyes Endre, Babes Viktor), vagy az időközben Kolozsvárott megalakult egyetemen a közegészségtan (Rózsahegyi Aladár, Rigler Gusztáv) keretében.
Mindezeket az adatokat azért bocsátottuk előre, hogy megvilágítsuk: a két magyar egyetemet olyan orvosok hagyhatták el, akiket az akkori kornak megfelelő, természettudományos ismereteken alapuló járványügyi tudással vérteztek fel. Eközben változáson ment keresztül az egészségügyi közigazgatás is. A század első felében még működött a megyei és a városi "physicus"-i rendszer és egymást követően öt kiváló országos főorvos állt az élen. A szabadságharc leverése után azonban 1862-ig nem neveztek ki főorvost, miközben a lakosság állapota fokozatosan romlott. Ezt megelégelvén, 1863-ban a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók pesti nagy-gyűlésén Csatáry (Grosz) Lajos Bihar megye tisztifőorvosa indítványt tett "az ország közegészségügyi és orvosi ügyeinek rendezésére" és egy szakorvosi bizottság kijelölését kérte. Ettől a bizottságtól függetlenül Balassa, Markusovszky, Jendrassik és Korányi ugyancsak kidolgozott egy javaslatot, amely a három legsürgősebb tennivalónak egy közegészségtani tanszék felállítását, egy közegészségi tanács életre hívását, és egy közegészségügyi törvény megalkotását tekintette.
Mivel a kiegyezés utáni kormány belügyminisztere ez utóbbi javaslatot fogadta el, megkezdődött az abban foglaltak megvalósítása. Először az "Országos Közegészségi Tanács" alakult meg 1868-ban, amely - mint az a korabeli jegyzőkönyvekből kiderült - jelentős munkát végzett a fertőző betegségek elleni küzdelemben. A második lépés a budapesti egyetem közegészségtani tanszékének és intézetének a megszervezése volt, 1874-ben, Fodor József vezetésével. A harmadik lépés az 1876. XIV. törvénycikk "a közegészségügy rendezéséről" megszavaztatása. Ez a törvény, amely már a bevezetésében hangsúlyozza, hogy a közegészségügy vezetése az állami igazgatás körébe tartozik, számos járványügyi intézkedést tartalmaz. A törvény XII. fejezete a "Járványok és ragályok", a XIII. fejezet a "Védhimlőoltás" címet tartalmazza, de a járványügyet érinti még az V. fejezet (Az állami fegyházakról és börtönökről), a XI. fejezet (Vasúti és hajózási egészségügy) és a XV. fejezet (Eljárás a hullák körül) számos utalása. A törvény új hierarchiát épített fel a hatósági orvosi rendszerben is. Alapfokon a községi és körorvosok látnak el - gyógyító munkájukon kívül - néhány hatósági feladatot, így többek között a himlőoltásokat. Felügyeletüket a városi és járási orvosok végezték, akiket ezen kívül az ivóvizek, illetve a piacok felügyeletére és mintavételezésre kötelezett a törvény. Felettük állt a megyei királyi tisztifőorvos, akinek félévenként részletes jelentést - elsősorban járványügyi jelentést - kellett írni a főispánnak. A törvény ezen kívül megszüntette az országos főorvosi státust, és helyette a Belügyminisztériumban "Közegészségi Osztályt" létesített, amelynek mindenkori főnöke tekinthető a magyar közegészségügy - ezen belül a járványügy - legfőbb irányítójának. A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy 1881-ben bevezették a fővárosban a fertőző betegségek bejelentését és nyilvántartását, 1889-ben szervezte meg Petrik Ottó a Székesfővárosi Bakteriológiai és Közegészségügyi Intézetet, és ugyanebben az évben ugyancsak a fővárosban létesítettek egy fertőtlenítő intézetet is.
Ez volt az a háttér, amely a járványok elleni küzdelmet hatásossá tehette. Az első cél a himlő eradikálása volt, amelyet megkönnyített, hogy alig két évvel Jenner tanulmányának publikálása után már megjelenik Bene Ferenc és Nagy Sámuel rövid, majd Bene Ferenc 1802-ben keltezett terjedelmesebb írása himlőoltásról. 1803-ban a Helytartótanács már jelentést kér a megyei physicusoktól a tapasztalatokról, és 1804-ben Schraud Ferenc országos főorvos rendelkezésére külön-külön tüntették fel az oltott és nem oltott himlőben elhunytak számát. 1827-ben Lenhossék József országos főorvos elérkezettnek látta az időt a kötelező védőoltások elrendelésére. Korai volt, a lakosság egy része még mindig idegenkedett az oltásoktól, és kibúvót keresett. Így történhetett meg, hogy 1872-ben a magyarországi himlő mortalitás hétszer nagyobb volt, mint az angliaié. Ennek hatására az 1887. XXII. törvénycikk elrendelte a csecsemők kötelező himlőoltását, valamint a gyermekek ugyancsak kötelező újraoltását. A szigorúan végzett oltások hatására a himlő a XIX. század végére fokozatosan csökkent, majd a következő évtizedben teljesen eltűnt.
A következő nagy magyar siker a gvermekágyi láz felszámolása volt, amely kizárólag Semmelweis érdeme. Miután felfedezése túlmutat egyetlen kórkép elleni sikeres küzdelmen, és az egyik legjelentősebb orvosi felfedezésnek tekinthető, amelyet még ma is világszerte méltatnak, részletes elemzésétől eltekinthetünk. E helyett visszatérünk a Közegészségi Tanács munkájára, amelyet; a jegyzőkönyvek tanúsága szerint - ebben az időszakban főleg a járványok elleni küzdelem irányít.
Bár az említett jegyzőkönyvekben még felbukkan a himlő és a pestis réme, a legnagyobb figyelmet a Tanács a cholera és a diphtéria elleni védekezésre fordította. Az első 50 év szinte minden ülésén felbukkan a kérdés, de a legkritikusabb az 1892 év, amikor "a tanács ... kijelentette, hogy az ügyrend értelmében megszabott kéthavi szünidőt nem fogja igénybe venni, és kebeléből állandó járvány bizottságot küld ki ...". A Tanács javaslatára 1893-ban megkezdik a káposztásmegyeri vízmű építését, és ekkor létesítették a központi csatorna szivattyútelepet is. Az eredmény: a fővárosban gyakorlatilag eltűnik a cholera, és tizedére csökken a hastyphus esetek száma. 1894-ben korszerüsítik a diphteriajárvánvokkal kapcsolatos teendőket, bevezetik a bejelentést, a piros cédula kifüggesztését, a kórházba szállítás feltételeit, a záró fertőtlenítést.
Ugyancsak a tanács jegyzőkönyvéböl derül ki, hogy alig telt el néhány hónap Behring felfedezése óta, máris javaslat születik egy szérumtermelő intézet felállítására. Tény, hogy a Bókay János által meghonosított szérumgyógykezelés is hozzájárult ahhoz, hogy amíg 1892-95 években a diphteria-halandóság 210 %ooo volt, addig ez az 1896-1900 közötti években már 80 %ooo -re csökkent. Ami a gümőkórt illeti, 1897-ben Korányi Frigyes olyan felterjesztést szerkesztett, amelyben szanatóriumok létesítését javasolta a tuberculosis halálozás csökkentésére. Egy év múlva alakult meg a Budapesti Szegénysorsú Tüdőbeteg Szanatóriumi Egyesület, amely 1902-ben létrehozta az első nagy tüdőbeteg szanatóriumot Budakeszin. Sajnos, az idő még nem volt elegendő a halálozás csökkenésének regisztrálására, mint ahogy az 1893-ban alakult "Teleia" egyesület sem tudott gátat vetni a nemi betegségek további terjedésének, vagy az 1886:V törvény a trachomás betegek száma csökkentésének
Összefoglalva azt kell megállapítanunk, hogy a XIX. század súlyos járványügyi terhelése örvendetes változásokat váltott ki a polgárosodó Magyarországon: mind az orvosképzés, mind az egészségügyi közigazgatás európai színvonalat ért el, és korszerű járványügyi intézkedésekkel számos fertőző betegség súlyosságát csökkentette. Így, sikerekkel és félsikerekkel számolva jutottunk el a XX. századig.
*A dolgozat a Pécsett 1996. április 26-án, valamint a Balatonbogláron 2001. május 30-án elhangzott előadások kibővített változata.
Magyar Epidemiológia
MOK