VÍRUSÖLŐ

 2021.03.29 16:04

Frideczky_Katalin.jpg Jelentés „onnan”. Megrázó, felkavaró. A szerző a pokol kapuját megjárt és onnan hazatért írókollégánk, FRIDECZKY KATALIN, aki nem szégyellte megosztani tapasztalatait, érzéseit.

ZÁRÓJELENTÉS

Betolnak a kórterembe. Négyágyas szoba. Balról két csapzott madárka húzza meg magát a takaró alatt. Csak a szemükkel követnek. Jobbról, az ablak mellett vár a számomra kijelölt hely. Elgurítanak a harmadik szobatárs mellett. Szorongás fog el. Az ágyon egy szétterülő kelttésztára vagy remegő pudingra emlékeztető, kitakart test fekszik. Csak a hasát fedi némi leragasztott gézlap. Elkapom a pillantásomat. Szemem előtt megjelenik egy partra sodródott bálna képe. Uszonyát meg-meglebbentik a fodrozódó hullámok, de erejük nem elég ahhoz, hogy a zátonyra futott több tonnás tömeget visszasodorják a mélybe.

 

Berendezkedem. Csak én vagyok járóbeteg. A többiek pelenkások. Azonnal meg is csapta az orromat az állott pisiszag, ahogy beléptem. Folyton nyitogatom az ablakokat. A tüdőnk romokban, kell a levegő. Apróbb szívességeket teszek a többieknek. Ha már fönt vagyok, ugyan adjam oda az üdítőt, toljam közelebb az éjjeliszekrényt, mossam el az evőeszközt. Ágyszomszédom, a partra vetődött van a legsiralmasabb állapotban. Kiderül, hogy Valikának hívják. Panaszkodik, hogy gerinctumora miatt lebénultak az alsó végtagjai. Ráadásul most még a Covidot is elkapta. Jobb lenne otthon, ahol legalább megmozgatják a végtagjait. Innen én már nem jutok ki. Legalább elbúcsúzhatnék a családtól! Felkapaszkodik a feje fölé függesztett vasfogasba, hánykolódik, keresi a megfelelő pozíciót. Tehetetlen, hatalmas teste nem mozdul. Szüntelenül öklendezik, köhög és nyögdécsel. Napközben még elviseljük valahogy, de éjjel kísérteties a jajgatása. Folyton hadonászik és állandóan lever valamit. Egy ideig fölkelek és fölszedem a földről, ami leesett, de miután harmadszor is hatalmas csattanásra riadok, fennhangon megjegyzem: „Ez most már ottmarad, én is gyógyulni jöttem ide! ” Mintha azt mondanám: „Halkabban haldokolj, zavarsz bennünket!”

 

Délután látogatót jelentenek. Valikához a fia jön. Felcsillanó érdeklődéssel kérdezem a nővért, jöhetnek vendégek? Ő rutinosan elhárít. A súlyosabb betegekhez, főorvosi engedéllyel, igen. Felfogom, hogy addig jó, míg hozzám nem jön senki. – Ciciket eltakarni négyeske, a fia jön magához! Valika a négyeske. Én a hármaska vagyok. Érdekes ez, akár atomfizikus, vagy operacsillag valaki, mihelyt kórházba kerül, egyeske vagy ketteske lesz belőle, ahogy a szülőből is Kovács apuka, vagy Szabó anyuka, függetlenül a Nobel-díjától, vagy a képviselői mandátumától. Az is érdekes, ahogy a fejünk fölött átbeszélnek, mintha ott sem lennénk. A pénztárosok a kedves vevőket minősítik fennhangon, az ellenőrök az utasokat, a nővérek a betegeket.

 

– Faszomat! A tököm tele van ezekkel! – süvölt végig a folyosón Róza nővér hangja, aki önmagát is előszeretettel aposztrofálja őrmesternek. – Idejönnek, bedöglenek az ágyba, a többit meg intézzük el mi! – Hozzon már egy kancsó vizet, azt mondja a faszi a 304-esből. Mondom, ha fel tud kelni pisálni, akkor vizet is tud hozni magának! Esetleg akarja, hogy bepelenkázzam vagy feltegyek egy méretes katétert???

 

Mi fülig húzzuk a takarót és kussolunk, míg elvonul a vihar. Valika fia talpig védőruhában üldögél az ágynál és mozgatja anyja lebénult lábait. Csendesen, szeretettel beszél hozzá. Este nyolcig, ameddig lehet, marad. Megható, hogy egy felnőtt férfi ilyen gyengédséggel tud bánni az édesanyjával, aki a nővéri figyelmeztetés ellenére sem takarta el a cicit, sőt a szemérmét sem. Az ölem vetett ki magából, a mellem táplált, nincs mit szégyelljek előtted. Másnap a férje jön, aki Valika nyomatékos kérésére nem mulasztja el, hogy egy tábla csokoládéval jutalmazzon, amiért törődtem a feleségével. Pironkodom, hogy még erre is gondot fordítanak, a búcsú perceiben. A férj már nem marad olyan sokáig. Szendergő felesége arcára csókot nyom és csendben távozik. Valika magához tér. Elmondom, hogy a férje csókkal búcsúzott tőle. Egy pillanatra megnyugszik, de aztán kezdődik a hánykolódás elölről. Becsengeti a nővéreket. Nagy a sürgés-forgás, többen is tüsténkednek körülötte. Forgatják, a hátát kenegetik felfekvés elleni jóillatú kenőccsel, felfújható matracot tesznek alája, hogy puhább fekvés essék. A fájdalom nem szűnik. A doktornő morfiuminjekcióval próbálja a szenvedést enyhíteni. Kisvártatva belényom még egy adagot. Hajnalban arra neszelek föl, hogy a szomszéd ágy mellett többen is sürgölődnek. – Jóreggelt! – köszönök rájuk, a nagy csendre felriadva. A nővérke halkan odaszól hozzám: – Elment szegényke...

 

Ránézek a félrecsúszott, mozdulatlan, elsárgult testre. A szeme nyitva, a szája tátva. Mégis neki lett igaza, hiába bíztattam. Később fekete nejlonzsákot hoznak, amibe szakszerűen becipzárazzák. Azonnal érezni kezdek valami furcsa szagot, de lehet, hogy csak képzelődöm. Nem tudom, milyen a hullaszag. A tetem még fél napig velünk marad. A zsákot később letakarják még egy vastag lepellel is. Semmi szag nincs, mégis nyugtalanító a halott jelenléte. Mondom is a nővérkének, hogy elvihetnék már, annyira nyomasztó! Végig az a nyugtalanító kényszerképzetem támad, hogy jaj, hiszen nem kap levegőt! A csomagért csak délután jönnek. Zsúfolt a hűtőház. Két illatos, feltűnően ápolt, jól öltözött fiatal férfi lép az ágyhoz. Egyikük fölpumpálja olyan magasra, hogy egy szintre kerüljön a vastepsivel, melyet a társa időközben az ágyhoz gurított. Majd kétfelől megragadják a csomagot és hórukk, összehangolt mozdulattal a tepsire lódítják. Felszisszenek. Az isten szerelmére, miért nem vigyáznak jobban, hiszen megüti magát!