VISSZAPILLANTÁS A 20. SZÁZADI MEDICINÁRA

 2020.12.07 13:58

szallasi.jpg 20 évvel ezelőtt 2000 decemberében Szállási tanár úr a fenti címmel jelentetett meg a Kór-Lapban egy tanulmányt. .Ma sem érdektelen elolvasni:

Az Újkor óta minden évszázadnak vannak ismert nevekhez kapcsolódó mérföldköves felfedezései. Ilyenek: a 16.-ban Vesalius anatómiája és Ambroise Paré chirurgiája, a 17.-ban a vérkeringés mechanizmusának tisztázása / Harvey /, valamint lencserendszerű nagyítóval a parányok világában, pl. a vértestek felismerése / Malpighi /.

A felvilágosodás korában Morgagni patológiája, Augenbrugger kopogtatása, majd annak hasznosítása / Stoll, Corvisart /, az élettani kutatás fellendülése / A. Haller /, a klinikai oktatás bevezetése / Boerhaave / és Jenner himlő elleni védőoltása a vonatkozási pontok a medicina koordinátarendszerében.

A 19. század már sokkal összetettebb, hiszen elkezdődött a szakmai szétágazódás, mégis a sebészet fénykorának szokás nevezni. Főleg az altatásos érzéstelenítés, a fertőző csíra-mentesség / Semmelweis /, valamint a korszerű műtéti eljárások kidolgozása miatt.

Ha a lassan magunk mögött hagyott 100 esztendőt nézzük, nagyon nehezen lehet azt néhány felfedezéssel jellemezni. Fontos, de nem kizárólagos szempontokat szolgáltatnak az 1901 óta kiosztott Nobel-díjak.

Behring szérumterápiája biztos korszakos jelentőségű, miként Sir Ronald Ross doktornak a malária kutatása terén elért eredményei. Finsen fényterápiája már nem ennyire egyértelmű. Nagy igazságtalanság lett volna, ha Koch, Pavlov, Ramon y Cajal, Mecsnyikov és Ehrlich nem részesül ebben a jeles megtiszteltetésben. Kezdettől feltűnő a klinikusok szerény aránya.

Ezen javít valamit Theodor Kocher pajzsmirigy-sebész, valamint a transzplantációs érsebész Alexis Carrel kitüntetése. A két világháború között díjazott legfontosabb felfedezések nagy hatást gyakoroltak a klinikumra, elég az inzulin, a májterápia és az EKG alkalmazására utalnunk. Volt egy biokémiai vitamin korszak / Eijkman, Hopkins, Szent-Györgyi /, amelyből a sejtkutatás és az oki gyógyítás egyaránt sokat profitált.

A vércsoportok és az Rh-faktor felfedezése / Landsteiner / valósággal forradalmasította a medicinát. Nehéz lenne akár utólag alábecsülni a neurohormonális rendszer felismerését, az igazi „nagyágyúnak” akkor mégis a Domagk által előállított baktériumölő prontozil bizonyult. Elkezdődött tehát a kemoterápeutikumok, majd az antibiotikumok kora, amely tudományos jelentőségében az atommag hasadásával mutatkozott egyenértékűnek. Egy darabig a kettőt együtt emlegették. A század orvosai közül talán Alexander Fleming kapott a legtöbb szobrot, neve a hatásos gyógyítás szinonimája lett. Waksmann streptomicinje az emberiséggel egyidős tuberkulózis leszámolását látszott megoldani.

Azóta tapasztalatból tudjuk, mennyire volt viszonylagos a derűlátásuk. A DDT alkalmazása az ízeltlábú köztigazdák ellen végül visszájára fordult, a prefrontalis leukotomia enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A mellékvesekéreg hormonkészítményeit viszont ma sem tudjuk nélkülözni. A gyermekbénulás elleni küzdelemben elért eredmények felbecsülhetetlen értékűek. Enders, Robbins és Weller megoldották a vírus tenyésztését, Sabin pedig előállította a védőcseppeket. A himlőoltás óta a legfontosabb eljárás, amivel egy félelmetes fertőzőbetegséget sikerülni látszik kiiktatni.

1956 a medicinában is a forradalom éve. Werner Forssmann elvégezte / előbb önmagán / a keringési központunk katéterezését, ezzel utat nyitott a korszerű szívsebészethez, majd az addig hihetetlennek tűnő átültetéshez. Az immunológia fejlődésével „karöltve”. A csepegtető altatást felváltotta az intratracheális narkozis, valamint az epidurális érzéstelenítés. A sebészet újra élre lépett, nagyban elősegítette a Housfield és Cormack által megszerkesztett számítógépes tomográfia.

Joshua Lederberg a genetikai rekombináció terén tett felfedezésével kezdte átalakítani az orvosi gondolkodást. Beadle és Tatum kutatásaiból kiderült, hogy bizonyos kémiai folyamatok a gének irányítása alatt állnak, a ribonukleinsav viszi át a genetikai információt / Ochoa /.

Macfarlane Burnet és Medawar kimutatták a szerzett immuntolerancia létezését, majd a dán Jerne jött rá, hogy minden létező antigénnel szemben a szervezetben preformáltan van jelen egy-egy csak reá reagálni, és ellene antitestet termelni képes limfoid sejt, amelynek ez az antigén a mitogén ingere, és ezáltal, erre az antigénre specifikus antitestet termelő limfoid sejtek, törzsek / klónok / képződnek. Jerne klón elmélete azóta gyakorlattá vált, vagyis az antigén-antitest idiotípusa tulajdonképpen az eredeti determinált szerkezet kópiája, így mesterségesen lehet monoklonális strukturákat előállítani. A skót tudósok éltek is ezzel a lehetőséggel / l. a Dolly birka esetét /, nem kis etikai dilemma elé kerülve, hogy netán vissza is lehet ezzel élni.

A molekulárbiológiai  „nagy robbanást” mégis a Crick-Watson-Wilkins hármas idézte elő a nukleinsavak molekulaszerkezetének és az élő anyagban az információ átvitelének pontosításával. Crick és Watson spirális modellje mindenképp a modern molekulárbiológia jelképe lett.

Eccles, Hodgkin és Szentágothai professzorok az idegsejtmembrán ion-mechanizmusának ingerlése és gátlása terén tett felfedezése az agykutatásnak adott hatalmas lendületet, ezért múló évtizedeinket a neurobiológia korának is indokolt titulálni. Ne feledjük, a 2000. évi Nobel-díjat szintén idegfiziológusok kapták az agy jelátvivő anyagainak kimutatásáért.

A 20. század medicinájából tehát a genetika, az immunológia, az allergológia, a szervátültetés és az agykutatás terén elért eredményeket emelnénk ki.

Semmiképp nem a koleszterin és a zsíranyagcsere mechanizmusának, illetve a táplálkozással és bizonyos betegségekkel való összefüggéseinek tisztázását. A prosztatarák hormonális kezelése sem korszakos jelentőségű, a tumort okozó vírusok szerepének meghatározása terén is akad még tennivaló. Az illusztris díjra azonban mind Huggins, mind Rous professzor méltónak bizonyult. A genetika „örökzöld” téma marad. Nirenberg társaival megfejtette és matematikailag modellálta annak bonyolult kódrendszerét, tisztázták a fehérjeszintézisben betöltött szerepét.

Delbrück, Hershey és Luria felismerték a vírusok reprodukciós ciklusában a genetikai anyag meghatározó funkcióját. Több mint egy évtizedes kutatómunka után június végén bejelentették, hogy befejeződött az emberi génkészlet feltérképezése, amely meghatározza az ember génszekvenciáját, így lehetővé válik néhány öröklődő betegség lokalizálása, illetve génsebészeti gyógyítása.

Ha felidézzük a bejelentés visszhangját, az erkölcsi kétség itt sem volt kevesebb. A szintén Nobel-díjas H.J.Muller korábbi következtetése szerint a genetikai romlással néhány generáció után az emberiség jórésze nyomorékotthonokban lesz kénytelen az életét tengetni. Lederberg az „eufénika” híveként még asszexuális úton, klonális reprodukcióval vélte kiküszöbölhetőnek a genetikai rendellenességeket. Mára már talán ezen a rémlátáson túljutottunk. Csakhogy: meddig mehet el az orvos az ilyen természetű beavatkozásokban! Ezen még sokat és sokan fognak vitatkozni.

Végül maradtak a nagy kérdőjelek: a daganatok rosszindulatú fajtái: melanoma malignum, tüdőrák és sajnos stb. Bizonyos degeneratív betegségek: sclerosis multiplex, Alzheimer-kór, Jakob-Creutzfeldt szindróma. A fertőző betegségek közül elsősorban az AIDS.

A terminológiánál már csak a gyógyszernevek változatosabbak.

Orvostörténész legyen a talpán, aki a 20. század mediciájának históriáját arányosan és szakszerűen egymaga akarja megörökíteni. Ezzel a rövid és korántsem teljes visszapillantással annak nehézségét, ugyanakkor szépségét kívántuk érzékeltetni.

Már nem lehet félállásban felvállalni és egy egész élet szükséges hozzá.

Szállási Árpád dr.

2000. december