Tízparancsolat III.

 2018.06.11 20:12

Tizparancsolat_1.jpg Az Ószövetség előadásában, bár az ember teremtése még hátra volt, Isten a hetedik napon megpihent. Viszont az Újszövetségben Jézus hangsúlyozottan vallja, hogy az Atya örökösen munkálkodik.

S valóban, ha közelebbről megnézzük a Genezis szövegét, láthatjuk, hogy az a hetedik napon is inkább teremtésről, mint pihenésről beszél. Ez a szó, hogy pihenés, nem is szerepel az idevágó versben. Sokkal inkább egy újabb teremtő gesztusról van szó itt is, egy olyan záróakkordról, mely visszaható erővel a „napok” sorozatából egyetlen hatalmas szakaszt, periódust formál, a teremtés alaphullámát, s egyúttal alapritmusát. Így született meg a hetedik nappal a kozmosz szívverése.

Mit jelent hát a mi emberi életünkben a hetedik nap, mit megszentelünk és az Úrnak ajánlunk?

Az ember munkáját a bűnbeesés óta fáradtság és veríték árnyéka kíséri. Nem a munka a büntetésünk tehát, csupán a munka terhe és verítéke. A munka isteni eredete és természete azóta se módosult, csupán elnehezedett munkánk, ahogy értelmünk és természetünk is elnehezedett. A teremtés kozmikus ritmusában a hetedik nap számunkra azóta valóban megpihenést, pihenőnapot is jelent. Nemcsak a nyílt isteni parancs, hanem a testünkbe írt természet is úgy kívánja, hogy e napra lerakjuk szerszámainkat.

De az ünnep valódi értelme ezzel korántsem teljes. A beálló csendben tovább lüktet a világ, s a csönd mélyéről kihalljuk Isten jelenlétét, örökös működésének „neszét”.

A hetedik napon erre kell emlékeznünk, s ezt kell kihallanunk belőle. A hétköznapok fáradságos munkájának a hetedik nap kell hogy szépséget és értelmet adjon, örök érvényt a látszólag helyi ügynek; heti munkánkat, bármilyen szerény is az, próbáljuk elhelyezni, beilleszteni az Atya munkájába, cselekvő szeretetébe.

Az ünnepnap megszentelése fáradozásunk megszentelése is kell hogy legyen, mely a legalantasabb munkát is kozmikus szintre emelve, mintegy Isten keze alá játssza. A fáradságos részeket e napon illeszthetjük vissza a nagy egészbe, az Atya fáradhatatlan ihletébe.

Igazában nem pihenőnap most se számunkra ez a hetedik, csupán visszafordulás a forráshoz (mint az útkövező munkás, amikor megpihen és fölemelkedik, s végigpillant az úton, hogy értelmet merítsen az „egy helyben való” kopácsoláshoz).

Isten országát Jézus azért hasonlítja hol szőlőskerthez, hol ünnepi asztalhoz, mert mindez egyszerre. Örökös béke és örökös cselekvés. A szeretet állandó ihletettsége.

 

(Új Ember, 1963. december 15.)