HAYNAL-I LEGENDÁRIUM

 2017.10.30 13:33

haynal.jpg
Ezzel a címmel írt cikkel emlékezett meg Szállási Árpád a nagy belgyógyász Haynal Imre születésének 100. évfordulójáról a Kór-Lapban. Ezt az írást közlöm most újra a 125. évfordulón.

A magyar belgyógyászat múltjában hármas tagozódás tapasztalható. Az elsô tirász ténykedése a 19. század második felére esik, vezéregyéniségük kétségtelenül Korányi Frigyes volt, egyik társa a  II. Belklinika élén Kétly Károly, másik a kolozsvári Purjesz Zsigmond professzor,“hôskorunk”  már az elsô világháború kitörése elôtt lezárult. Azzal a biztos tudattal, hogy az utánuk következô “hármasfogat”  stilszerűen szólva a szakmai versenypályán már sebesebben fog száguldani.

 

Úgy is történt. Korányi Sándor, Jendrassik Ernô és id. Jancsó Miklós már valóban nemzetközi klasszisok: Korányi a vesepatolóbiában, Jendrassik az ideg- és belgyógyászat határterületén  (pl. Jnedrassik-féle műfogás), id. Jancsó pedig a maláriakutatásban alkotott maradandót, ugyanakkor mindhárman a fizikális diagnosztika nagymesterei voltak. Felmerül a kérdés: lehetett-e ezt a színvonalat még fokozni, de lagalábbis szinten tartani - hogy divatos szóval éljünk –

 

Ez a nyomasztó örökség hárult a Hetényi Géza - Haynal Imre - Fornet Béla nevével fémjelzett új triászra, akik még tudták menteni a menthetôt. Félreértés ne essék, tehetségben pl. Rsznyák Isván bármelyikükkel állta volna a versenyt, áma ki az orvosi humánum helyett a diktatórikus pártpolitikumot választotta, annak megitélésében számolni kellett minden negatív következménnyel.

 

A harmadik nagy hármas középsô tagja Haynal Imre volt, trojkai hasonlattal ô húzta a kor fô terhét. Ugyanis a közel egyidôsek közül ô volt a legbátrabb, a legerôsebb egyéniség, sôt ha úgy tetszik, a legvagányabb. Nem véletlen, hogy az ötvenes években az összes professzorról együttvéve nem keringett annyi hihetô, vagy hihetetlen, de mindenképp jellemzô anekdota, mint a II. sz. Belklinika  impulzív igazgatójáról.

 

Születésének centenáriumán, illik róla megemlékeznünk. Az erdélyi Besztercén született, 1892. november l2-én. Apja híres megyei tisztiorvos volt, a neves-nemes család egész Moldváig, a csángók földjéig szétszóródott. Gyermekként a sokszínűség és a türelem légkörét szívta magába,ezért  utassístott el késôbb a híres professzor mindenfajta diszkriminációt. Az orvosi egyetemet Mátyás király szülôvárosábsan végezte, ahol elméleti téren a zseniális neurohisztológus Apáthy  István gyakotolta rá a legnagyobb hatást (széleskörű műveltségével is.), a klinikum, jelesül a belgyógyászat irányába id. Jancsó Miklós szellemi gravitációja vonzotta. Közbeszólt azonban a történelem. Az elsô világháborúba medikusként került, Isonzónál megsebesült, érte vitézséget kapott, általa másoknak késôbb sokat adott.

 

A trianoni döntés után elhagyta Erdélyországot, 1919-ben avatták már Budapesten orvosdoktorrá, s a rendkívüli tehetségű ifjút a legnagyobb magyar belgyógyász, Korálnyi Sándor báró hívta meg a klinikájára, hogy aztán késôbb mindketten büszkék lehessenek egymásra. Az 1927-28-as évet

Rockefeller - ösztöndijjal Sir Thomas Lewis londoni intézetében töltötte (itt vált egész életére anglománná), 1931-ben a “szív- és vérerek betegségei” tárgykörébôl magántanárrá habilitálták.

 

1931-35 között Sz. László Kórház, 1935-40  között a Rókus Kórház II. sz. Belosztályának fôorvosa, 1940 ôszén, amikor a másokik bécsi döntés visszaadta Erdély északi felét Magyarországnak, ôt kérték fel a kolozsvári belklinika élére professzornak, aol 1945-ig maradt. A háború végén ezrek tanusították, hogy Haynal professzor klinikája a legkritikusabb idôkben ezrek aziluma lett. Katonaszökevények, üldözött zsidók, legyengült német, román csobánok egyformán menedéket találtak nála, és senkinek soha senkit nem szolgáltatott ki. Ilyen erkölcsi tôke birtokában hívták meg ôt a bp-i II. sz. Belklinika élére, közben a Magyar Tudományos Akadémia (természetesen szakmai teljesítménye alapján) a tagjai sorába választotta. 1945-57 között igazgatta a II. sz. Bel-

klinikát, ahonnét 1958-ban politikai okokból idô elôtt nyugdíjazták.

 

Pár szót a munkásságról.Azon túl, hogy a tanítványai szerint valami hetedik érzékszerve volt a diagnoszitkához, a fizikális vizsgálatot a beteggel kapcsolatot teremtô rituális aktusnak tartotta, neki sikerült elôször súlyosvérhasban szenvedôknél dyssenteria - savóval kiváltott sokk révén pár nap alatt gyógyulást elérni.

A kor (sötét) szemüvegén át nézve ez igen látványos eredménynek számított. A paroxysmalis tachycardia supraventricularis formájáról kimutatta, hogy az nem a szív betegsége, hanem a hypophysis-hypothalamus csökkent működésének következtében jön létre, így substituciós hormonterápiával megelôzhetô. A polycytaemia vera és a plyglobuliák patogenezisében is kimutatta  az agyalapi rendszer fokozott működésének szerepét.

Két legfontosabb műve: A szív és vérerek betegségei (1938), és a Paroxysmal Tachycardia (1968), bizonyítja, hogy az elméleti medicina sem volt gyönge oldala.

Mármost ami a címben ígért legendáriumot illeti, a bôség zavarával küszködünk. A pesti medikusok szerint tôle származott a Rákosi-idôkben egy elromlott vérnyomásmérô láttán az a szellemes paradoxon, hogy az “ellenség keze ide is betete a lábát.”. Vagy Rákosi egyik fôfunkcionárius egészségi állapota felôl telefonon érdeklôdve azt a választ kapta:”az orvosi eskü tiltja a titkok kiszolgáltatását.” Ekkora nemvárt vakmerôségen még a mindenható diktátor is annyira meglepôdött, hogy nem gondoskodott sem koncepciós perrôl, sem azonnali eltávolításról: Sántha Kálmán kevésbé volt merész, meégis ráfizetett. Ám az akkori Debrecen inkvizíciós légkörében Haynal Imre sem úszta volna meg. A Sántha-féle akadémiai per-színjáték megrendezése idején Rusznyák István ült a szövônôbôl miniszterré avanzsált káterzsenya oldalán, mikor az ítélet kihirdettetett. Hetényi Géza és Haynal Imre egy sarokban húzták megmagukat. A csendet Hetényitörte meg halkan: ha ez a kizárás megtörténik, a magyar orvostudomány örök szégyene marad!

 

Nem tévedett, az is maradt. Ellenvéleményt csak egy ifjú titán mert akkor nyilvánítani, akit ma Szentágothai János néven ismerünk és tisztelünk. Más alkalommal, amikor Ratkó Anna ôt Haynal elvtársnak szólította, az volt az adekvát válasz: ha ön engem elvtársnak szólít, a szavaknak nincs többé értelme:

 

Kézfogásnál magasabb funkcionáriusoknak mindig csak a mutatóujját nyújtotta.

Lett is belôle galiba. Ôt féltô tanítványai, élén Mosonyi Lászlóval úgy próbálták kimagyarázni, hogy “a professzor úr fél minden fertôzéstôl”. Közben a segédmunkással vidáman parolázott.

 

Külön fejezet szólhatna a művészekhez fűzôdô kapcsolatairól. Pl: Honthy Hanna pulóvereket kötött neki Márai Sándor Sándor, Tamási Áron, Szabó Lôrinc, Illyés Gyula, és Németh László minden művét dedikáltan megküldte. Márai még külföldrôl is.

 

Aztán az 56-os levert forradalom után elôbb Gegesi Kiss Pál dékánnak tett nem éppen szalonképes szemrehányást a viselkedéséért, majd levélben

összekülönbözött Kádár Jánossal is. Végül 1958-ban nyugdíj nélkül nyugdíjazták.

 

Ô ugyanis a szerény magánpraxist választotta, akkor viszont nyugdij a szocialista törvények értelmében enm járt. Ám a Galamb utcai magánrendelôben akkor ötven fornt volt a taksa, kevesebb, mint pl. Dágon. Katona Jenôtôl Abody Béláig odajárt az író-és művészvilág, mert ôt tartották a lejobb és legolcsóbb orvosnak.

 

Jószerencsém megengedte, hogy kétszer is felkereshessem a Sólyom utcai villájában. Nem hallottam panaszkodni, de vitatkozni sem volt tanácsos vele. Amikor 1939 ôszén bevonultunk Erdélybe - kezdte, erre szeliden próbáltam módosítani, hogy az 1940-bne volt. Ne vitatkozzon velem, szólt mérgesen. Eszembe se jutott volna, annyira tiszteszteltem.Aztán beszélt mindenrôl.

A baloldali orvosok közül egyedül Madzsar Józsefet tartotta sokra.

A legutolsó találkozás  maradt rettenetesen emlékezetes. Amikor a végsô búcsúra sorakoztunk fel, 1979 februárjában.

 

Nem jutott neki hely a Farkasréti Temetôben, ahol már Szabó Lôrinc és Németh László nyugodott. Az Óbudai Köztemetô dzsungelében került az anyaföldbe. Jöttek sorban a tanítányai: Láng István, a gyönyörű búcsúztatót mondó, majd Pálos Á. László, Mosonyi László, Egedy Sándor, Bugyi Balázs, Molnár János és hát az erdélyiek. Csapzottan, mintha szántóföldön jártunk volna. Megszámlálhatatlanul sokan, mert elveszítettünk valami pótolhatatlant. Az embertelen huszadik század emberi tisztességének és bátorságának példátlan

példamutatóját. Akirôl Svájcban azóta könyvet adtak ki (Domahidy Miklós értô gondozásában) s reméljük, egy hasonló hazai nem várat magára sokáig.

Hogy a legenda tovább éljen azok tudatában is, akik Haynal Imre professzort személyesen már nem ismerhették.